London

Tony Blair a 90-es évek közepén azzal kampányolt, hogy a fiataloknak több és jobban képzett pedagógusra lesz szükségük, mert máskülönben elszabadulnak az indulatok. 2010-re elszabadultak, 2011-re beindultak azok a programok, amelyek a londoni bandákat nem csak erőszakkal akarják megfékezni, de igyekeznek bevetni a képzett pedagógusokat is ld. itt.

A mechanizmus mindig hasonló, a problémakezelésben elmennek addig a rend hívei amíg lehet, aztán ha nem hoz eredményt, vagy kevésnek bizonyul, akkor a rend megkövetelése mellé beépítik a közösségfejlesztő projekteket, pénzt paripát és fegyvert szánnak a megelőzésre. Blair alighanem azt mondja most, hogy "na ugye megmondtam", meg "na végre", miközben kritikusai azt vethetik a szemére, hogyha ennyire jól látta miért nem tett ő is többet a maga idejében.

Úgy hozta a szükség, hogy mennem kellett Londonba munkaügyben. Először is háromságba estem, hogy kocsi vagy vonat, mert személy szerint preferálom a kocsit, kényelmesebb, és sokszor olcsóbb mint a vonat. De cserébe parkolni kell vele, ami most, hogy London legeslegbelvárosába voltam hivatalos, nem volt csont nélküli. Behajtási díj és a várható parkolási díj, no meg a benzin oda-vissza egyszerre összemérhetővé tette a kocsit a vonattal. Végül a vonat mellett voksoltam, mert egyrészt régen vonatoztam már, másrészt sosem voltam még a Waterloo állomáson, harmadrészt egyszerűbbnek tűnt. Próbáltam kikalkulálni mikor kell indulnom, úgy jött ki, hogy ahhoz, hogy 10:30-ra odaérjek, el kell mennem a 8 órási vonattal.

A nejem vitt ki a szomszéd város állomására, mert a mi falunkból nincs direkt járat. Jellemző volt, hogy hiába próbálkoztam az állomáson az automatánál jegyet venni, a gépek inkább lefagytak, úgyhogy mentem inkább a bácsihoz az ablak mögött. 56 fontot kellett fizetnem a travelcardos jegyért. A nannynk megy majd Londonba hétvégére, ő 12 fontból megúszta, mondjuk se travelcardja nem volt, meg volt railcardja, merthogy ő olyan kis fiatal még. Még elértem a korábbi vonatot is, ami 7:47 kor indult, alig voltak a vonaton. Elhelyezkedtem kényelmesen, és vártam az élményt. Igazából semmi meglepő, csak a szokásos kellemes száguldás hang és különösebb felhajtás nélkül. A vonat ha fast, akkor kb 80 perc alatt futja le azt a távot, amit én kb 2 óra alatt kocsival, pedig nem szoktam 80 alatt menni. A slow persze más tészta amiben én ültem, mert jó érzékkel a lassóba ültem, nem vártam a gyorsra.

Aztán elértünk egy állomást és a vonatvezető bemondta, hogy aki esetleg Londonba menne, az jól teszi ha átszáll a szomszéd peronra bejövő vonatra, merthogy az a fast. Át is mentem, abban többen ültek, cserébe csak két helyen állt meg Londonig. Olvasgattam, meg nézegettem magam körül az embereket. Volt egy teljesen übergeek gyerek, az iPaddel nyomult, a fején egy akkora fejhallgatóval, hogy kitakarta a mögötte ülő csaj fejét. Volt egy netbookos csóka, aki szaporán gépelt, de rossz volt nézni, ahogy kitekerte a kezeit, hogy beférjen a netbook elé, ezt kellene mutogatni anti-netbook kampányként. A többség a Metro újságjába mélyedt, egy fickó mellettem kinyomtatott slideshow-t lapozgatott reszkető kezekkel, elképzeltem, ahogy azon izgul, mit és hogyan fog mondani a főnökeinek Londonban a következő negyedévi vagy az elmúlt féléves tervekről vagy megvalósulásról. Elnézve ezeket az embereket hirtelen nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy nekem nem kell naponta bejárni egy irodába. Volt, de már elmúlt. Amúgy érdekes ez is, mert a környékünkön van elég sok, mondhatni meglepően sok cég, pl NASAnak rakétákat tervező cég, repcsigyártók, meg mindenféle nagy IT cégek, akik simán felveszik a professionalsokat, érdekes, hogy mégis vannak kommuterek biztos financial vonalon dolgozik a többségük.

Aztán megérkeztem a Waterloora, és hát kiderült, hogy de, már jártam itt, nem volt meglepetés. De jó volt mégis, mert néha jó Londonba menni, meg nézni a sok nyüzsgést. Mondjuk a magam részéről ez kb fél óra elteltével elmúlik, és csak a tömeget kerülgetem, de az az első fél óra jó. Innen metróval mentem tovább, de csak a borzalmas meleget érdemes megemlíteni, le kellett venni a zakómat, szerintem olyan vörös volt a fejem a végére, mintha szaunáztam volna. A találkozó benn volt a Cityben, nagy sokemeletes irodák egymás seggében. Míg várakoztam, a folyosón nézelődtem kifelé, mind magas üvegház, padlótól a plafonig beláthatsz, a sok fickó ott üldögél naphosszat az íróasztaloknél, mind egy számítógép mögött, és ügyködik valamin komoly képpel. Borzalmas méhkaptárok csupa herével. Maga a találkozó nem hozott nagy kihívásokat, mi épp azt tudtuk és úgy adni, ahogy azt a másik fél akarta, úgyhogy ők saját maguk adták el maguknak a produktot, meg se kellett erőltetni magam, csak bólogatni, meg megerősítően mosolyogni a főnökökre.

Betörtünk a brazil piacra is és ennek most mindenki örül. Visszafelé fogtam egy taxit, elegem volt a londoni metróból, úgyhogy 20 perc és egy Temze feletti átkelés után érkeztem vissza az állomásra, és valahogy jó volt nézni az induló vonatok között, hogy Portshmouth Harbour. Itthon, amikor leszálltam, először nem is tudatosítottam, hogy mennyire kihaltnak tűnik a város Londonhoz képest. Itt a bevásárlóutcában vannak foghíjak, gondolom a válság miatt bár nem tudhatom biztosan, akkor még nem éltünk itt. Autó sem járt, és a madarakat is hallottam a szomszédos parkban. Míg vártam a nejemre, hogy felszedjen, bementem a mekibe mert a kaját kihagytam többszörösen is, és nézegettem a bennülőket. Egyetlen szinesbőrű sem volt, sok fiatal iskoláskorú, néhány melós, egy öltönyös fickó rajtam kívül. Vannak kontrasztok helyek között, de egyelőre nem bánom ezt a csendet körülöttünk. Csendben jobban kap a hal :)

Londonban rengeteg nevezetesség, látnivaló található. Az alábbi listán ezek közül válogattuk ki azokat, amelyeket a tripadvisor.com és a londonkalauz.hu látogatói a legérdekesebbnek ítéltek. London Pass: kártya amely ingyenes belépést biztosít több mint 50 londoni látnivalóhoz (pl.: Tower of London, St. Paul's Cathedral, Tower Bridge Exhibition, Windsor Castle, ZSL London Zoo, Chelsea FC Stadium Tour), ráadásul néhány helyen nem kell vele kivárni az egyébként hosszú sorokat (pl.: Tower of London, Windsor Castle). 1, 2, 3 és 6 napos verziója létezik. Részletek (angolul). British Museum (Brit Múzeum): a világ egyik legnagyobb múzeuma, több mint 13 millió darabos gyűjteménnyel, amely bemutatja az emberiség történelmét és kultúrájának fejlődését a kezdetektől napjainkig. Leírás magyarul és angolul (filmmel). Népszerűség: 15/1,237 (tripadvisor.com). Így néz ki a bejárat. Buckingham Palace (Buckingham-palota): a királyi család egyik hivatalos rezidenciája, előtte látható a híres őrségváltás. Leírás magyarul. Népszerűség: 24/1,237 (tripadvisor.com). London Eye: 135 méter magas óriáskerék, 2006-ig ez volt a világ legmagasabb ilyen szerkezete (aztán jöttek a kínaiak...).

Tiszta időben akár 40 kilométerre is el lehet látni a legmagasabb pontjáról. Egy "kör" körülbelül 30 percig tart. Leírás magyarul és angolul (filmmel). Népszerűség: 33/1,237 (tripadvisor.com). Madame Tussauds panoptikuma: a híres viaszfigurák... Leírás magyarul és angolul. Népszerűség: 175/1,237 (tripadvisor.com). Így néz ki az épület. Natural History Museum (Természettudományi Múzeum): dinoszaurusz-kiállítás, életnagyságú kékbálna modell, földrengés-szimulátor és más érdekességek. Leírás magyarul és angolul (filmmel). Népszerűség: 45/1,237 (tripadvisor.com) Ilyen az épület kívülről. Piccadilly Circus: nyüzsgő tér a West End központjában, a Soho mellett. Leírás magyarul. Népszerűség: 89/1,237 (tripadvisor.com). Panorámakép a térről. St. Paul's Cathedral (Szent Pál székesegyház): hatalmas, gyönyörű és még egy különleges akusztikai "trükköt" is tud. Leírás magyarul. Népszerűség: 18/1,237 (tripadvisor.com). A székesegyház bejárata. Tower Bridge (Tower-híd): London egyik jelképe ez a felnyitható híd, amelynek "nyitási menetrendjéhez" érdemes igazodni. Leírás magyarul. Népszerűség: 34/1,237 (tripadvisor.com).

Westminster Abbey (Westminster-apátság): különleges élmény nem vallásosak számára is; ingyenes magyar nyelvű(!) audio guide-dal. Leírás magyarul. Népszerűség: 12/1,237 (tripadvisor.com). Az apátság bejáratának képe. Imperial War Museum (Hadtörténeti múzeum): bemutatja az első és második világháború eseményeit, gyűjteményét. Leírás angolul. Népszerűség: 4/1,237 (tripadvisor.com) National Gallery (Nemzeti Galéria): a világ egyik leggazdagabb képtárai közé tartozik. Megtalálhatók többek között Raffaello, Botticelli, Van Gogh művei láthatók itt. Leírás magyarul. Népszerűség: 5/1,237 (tripadvisor.com). A múzeum bejárata. Windsor Castle: a világ legnagyobb lakott kastélya (és nem csak nagy, szép is); az angol királyi család hivatalos rezidenciája. A belvárostól kb. 30 km-nyire van nyugati irányban! Leírás magyarul. Ezen kívül is van persze rengeteg nevezetesség, ezekről a londonkalauz.hu igényes, nagyon jól megszerkesztett oldalán lehet olvasni magyar nyelven. Programok Love Story a londoni Duchess Színházban Eric Segal regénye és az ismert film alapján most a Duchess Színház szinpadán látható a megindító romantikus történet, mely két fiatal megpróbáltatásokkal teli szerelméről szól. November 27-től április 30-ig.

Ghost musical Az Oscar-díjas film után a Piccadilly Színház színpadán a Ghost című musical. Bemutató 2011 június 22. Részletek itt. Közlekedés Londonban, városnéző túrák, útikönyv Az utazzz.hu London oldalán további információkat találsz a helyi tömegközlekedésről (túristajegy információval, metrótérképpel, útvonaltervezővel), városnéző túrákról (biciklivel és gyalog) valamint londoni útikönyvekről is. Szállás Londonban Budget: az olcsó, de egyszerű szállodák listáján a londoni árakhoz képest kedvező árú, de közlekedési szempontból jó helyen lévő szállodákat találhatsz, amelyek "éjjeli menedéknek" megfelelnek, ahova a városnézés után este vissza lehet menni pihenni, aludni, hogy másnap újult erővel vághass neki a városnak. Igényes: ha fontos, hogy a szálloda több legyen, mint egyszerű alvóhely vagy ha szeretnél különleges helyen lakni (és belefér az utazás költségvetésébe), akkor a nem a legolcsóbb, de jónak értékelt szállodák listáját érdemes megnézni kicsit alaposabban. Nem találod amit keresel? Ha még ezek után sem találtad meg a kedvedre való szállodát, akkor válogathatsz további majdnem 800 londoni szálloda közül. Repülőjegy Olcsó repülőjegy: vannak ötleteink arra, hogy hol és hogyan lehet könnyen és egyszerűen olcsó repülőjegyeket találni Londonba Bejutás a repülőtérről a városba: az egyes repülőterek rövid ismertetésén kívül azt is összeszedtük, hogy miként lehet a legyegyszerűbben bejutni a városba Heathrowról, Gatwickről és Lutonról

Nézőszám tekintetében a legnépszerűbb sport kétségkívül a labdarúgás és London bőven el is van látva kiváló csapatokkal. A futballtörténelemben ezek a csapatok azonban nem annyira voltak sikeresek, mint az északnyugat-angliai csapatok, jelesül a Liverpool FC vagy a Manchester United. A 2003/04-es bajnokság volt az első, amikor két londoni csapat végzett az első két helyen, az Arsenal FC nyerte a bajnokságot, nyomában a Chelsea FC-vel. A rákövetkező évben ezt megismételték, de a két csapat helyet cserélt a táblázaton. A 2005/2006-os idényben a Chelsea megvédte címét, bár 2006/2007-es idényre ismét az északnyugat-angliai csapatok vannak előnyben, így csak egy fővárosi csapat van dobogón (jelesül a Manchaster United vezeti a tabellát, csak a második a Chelsea, valamint a Liverpool FC a harmadik, és az Arsenal a negyedik). A londoni klubok – főként a cégek által bérelhető VIP szektoroknak köszönhetően – egyre több bevételre tesznek szert, ezért pénzügyileg jobban erősödnek mint vidéki vetélytársaik.

A Chelsea jelenlegi felfutása előtt – ami az orosz milliárdos Roman Abramovicsnak köszönhető, aki tengernyi pénzt áldozott a csapat megerősítésére – a két legjobb londoni klub hagyományosan a Emirates stadionban székelő Arsenal és észak-londoni vetélytársa a Tottenham Hotspur voltak. A 2005/06-os idényben 5 londoni csapat játszik a Premier League-ben, az Arsenal, a Chelsea és a Tottenham mellett a West Ham United és a Fulham FC Öt további, jelenleg a második vagy harmadik ligában játszó csapat fordult meg korábban a legjobbak között, ezek a Brentford, a Crystal Palace, a Leyton Orient, a Millwall és a Queens Park Rangers. A Wimbledon FC 2003-ban Milton Keynes-be költözött és nevet is változtatott. Az alsóbb osztályokban számos további félprofi vagy amatőr csapat játszik még a fővárosból. London adott otthont az 1966-os labdarúgó vb-nek és az 1996-os Eb-nek valamint háromszor, 1968-ban, 1978-ban és 1992-ben rendezte meg a Bajnokcsapatok Európa Kupájának, illetve a Bajnokok Ligájának döntőjét.

Az angol csapatok 1985 és 1990 között a futball-huliganizmus miatt el voltak tiltva az európai kupákon való részvételtől. A labdarúgás legismertebb londoni szentélye a legendás Wembley Stadion volt észak-nyugat Londonban. A régi stadiont – ami hagyományosan otthona volt az FA Kupa döntőjének és az angol válogatott otthoni meccseinek – 2000-ben bezárták és lebontották, a helyére új stadion épült. Az eredeti tervek szerint itt rendezték volna a 2006-os FA Kupa döntőt, ez lett volna a stadion nyitómérkőzése, de az építők nem készültek el határidőre, így a megnyitás eltolódott, valószínűleg 2006 őszére. A Wembley Stadion volt a helyszíne a legemlékezetesebb magyar futballtörténeti eseménynek, amikor 1953-ban barátságos mérkőzésen az Aranycsapat 6:3-ra győzött az angol válogatott ellen, akik addig soha nem veszítettek még a Wembley-ben. A másik népszerű sportág a rögbi, ennek fellegvára a délnyugat-londoni Twickenham stadion.

A 12 csapatos elsőosztályban 3 londoni klub játszik, bár mindhárom csapat hazai pályája a városon kívül, az agglomerációban van, ezek a London Irish, a Sarcens és London Wasps. Az alsóbb osztályokban itt is több klub játszik. Más csapatsportokban is vannak első osztályú londoni klubok, így a kosárlabdázóknál a London Towers, a hokisoknál a London Racers, de ezek közel sem vonzanak annyi nézőt, mint a foci vagy a rögbi. Két fontos krikett-pálya van a városban, St. John’s Wood-ban a Lord’s Crickett Ground és Dél-Londonban az Oval, mindkettőn hazai klubok és az angol válogatott is játssza mérkőzéseit. A krikett népszerűsége, főként a napokig tartó nemzetközi tesztmérkőzések idején eléri vagy meg is haladja a foci nézettségét.

A világ egyik legismertebb tenisztornáját London dél-nyugati kertvárosában, Wimbledonban rendezik, az All England Lawn Tennis and Croquet Club füves pályáján nyaranta rendezett bajnokság a négy Grand Slam-torna egyike, mind közül talán a legnagyobb presztízzsel bíró. A tömegsportok közül kiemelendő – az indulók számát tekintve – a világ legnagyobb utcai futóversenye, a London Marathon. London eddig kétszer, 1908-ban és 1948-ban rendezett Nyári Olimpiát és nemrégiben eldőlt, hogy az olimpiák történetében elsőként harmadszor, 2012-ben is fogadhatja a világ legjobb sportolóit. Érdekesség, hogy ez az első alkalom, amikor eredeti pályázaton nyerte el a város a rendezés jogát, az első alkalommal „beugróként”, az eredetileg kiválasztott Róma helyett vállalta a rendezést, 1948-ban pedig a NOB pályázat nélkül ítélte a városnak a játékokat, az elsőt a világháború után.

Londonban több irodalmi mű is játszódik. A két író, akinek a neve leginkább összekapcsolódik a városéval, a naplóíró Samuel Pepys, aki többek között arról híres, hogy szemtanúként számolt be a nagy londoni tűzvészről, és Charles Dickens, akinek leírásai a ködös, hólepte városról, melyben utcaseprők és zsebesek élnek, nagyban befolyásolta az emberekben a korai viktoriánus Londonról élő képet. James Boswell Samuel Johnson élete című műve a leghíresebb angol nyelven írt életrajz. Nagy része Londonban játszódik, és megjelenik benne Samuel Johnson híres aforizmája: „Aki belefáradt Londonba, az belefáradt az életbe.” (A teljes idevágó idézet angolul: „Why, Sir, you find no man, at all intellectual, who is willing to leave London. No, Sir, when a man is tired of London, he is tired of life; for there is in London all that life can afford.”) További művek, melyek Londonban játszódnak: Daniel Defoe: A londoni pestis és Moll Flanders; Agatha Christie és P. G. Wodehouse több regénye és novellája; Joseph Conrad: A titkosügynök; Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-sorozata; T. S. Eliot: A puszta ország; George Orwell: Csavargóként Párizsban és Londonban; Nick Hornby: Fociláz és Zadie Smith: Fehér fogak Aaron Pauker – 28 nappal később/28 héttel később. Említésre érdemes még Edward Rutherfurd London című regénye, ami regény formában dolgoz fel kétezer évet London történetéből.

A londoni King’s Cross pályaudvarról indul a Harry Potter-regényekből ismert Roxfort Expressz, mégpedig a nevezetes 9 és háromnegyedik vágányról. Neil Gaiman: Sosehol c. regényének nagy rész a „London alatti” Londont írja le. London rengeteg filmben megjelent, például a Sztárom a párom-ban, gengszterfilmekben és Richard Curtis romantikus komédiáiban, valamint számos Dickens-adaptációban és a Sherlock Holmes-regények filmváltozataiban. Tipikus londoni film még A Ravasz, az Agy és a Két Füstölgő Puskacső, a Bridget Jones naplója’, A Nő kétszer, valamint természetesen az összes James Bond filmben szerepelnek londoni jelenetek. Legendás még a Csengetett M’lord című négy évados komédia sorozat, ami a húszas évek Londoni elit társadalmát figurázza ki remek karikatúrát alkotva a korabeli nemesi réteg életéről. A horrorfilmek műfajában talán a legismertebb filmek a 28 nappal később és annak folytatása, a 28 héttel később. Mindkettő London közismert épületei között játszódik. Alfred Hitchcock öregkorában még egyszer visszatért korai sikereinek színhelyére, 1972-ben Londonban forgatta le a Téboly (Frenzy) című, utolsó előtti filmjét. Újabban Woody Allent is vonzza a város: egyik legjobb filmje, a Matchpoint (2005) tipikus londoni karriertörténet. Az Imdb filmes adatbázisa jelenleg 3549 címet listáz, mint londoni helyszínen játszódó vagy Londonban forgatott filmet, bár ezek nagy része tv-program.

Már öt éve kacsint London járókelőire “A SZEM”, hogy a magasba emelve mutassa meg a város szépségeit, ellátva egészen a Királynő windsori nyári rezidenciájáig. A British Airways tulajdonban lévő londoni óriáskerék eredetileg öt évre kapott működési engedélyt, de minden képzeletet felülmúló sikere miatt tartós fennállásra számíthat. A London Eye első fordulatát 2000. március 1-jén tette, London Szeme akkor vetette első hivatalos pillantsát az angol fővrosra és a vele szemben lévő Parlamentre a Temze partjáról. Azóta már bőven “befutott” London turisztikai toplistáján, hiszen műkdésének egy és háromnegyed éve alatt összesen 7 millió látogatót emelt a magasba, és így a város legnagyobb látogatottságának örvendő, fizetős attrakciójává vált, hiszen már 2000-ben összesen 8 millió font bevételt generált London városa számára, ami a város turisztikai bevételeinek 1,5%-t jelenti. Tette mindezt az igen borsos, 12,50 fontos belépőjegy árának ellenére.

A Szem olyan, nála sokkal gazdagabb hagyományokkal büszkélkedő, városképet meghatározó műemléket utasított maga mögé, mint a párizsi Eiffel-torony, a New York-i Szabadsg-szobor vagy a pisai ferde torony. Az amúgy lapos fekvésű London szűkölködik kilátópontokban, toronyépületei pedig a terrorizmustól való félelem miatt nem nyilvnosak. Ezért is veszik annyian igénybe a 45 millió fontért felépített építészeti csodát, amiről napfnyes időben még az angol Királynő 40 kilométerre lévő windsori nyári rezidenciája is látható. A 135 méter magas, 1.500 tonna súlyú kerék London 4. legmagasabb építménye. 32 üvegkapszulából áll, melynek mindegyikében 25 utas tekintheti meg a város panorámáját. A Temze déli partján, a parlamenttel szemben áll, a Big Ben fölé magasodva. A Szem majdnem háromszor olyan magas, mint a Tower híd, négyszer szélesebb, mint a Szent Pál székesegyház kupolája és több mint 4-szer férne el benne a budapesti óriáskerék.

London közlekedését a közvetlenül a Nagy-Londoni Polgármesteri Hivatalnak (Mayor of London) alárendelt Transport for London (TfL) vállalat irányítja. Londonban található a világ első földalattija, mely ma is fontos szerepet tölt be a nagyváros közlekedésében. A londoni piros emeletes buszok a városkép elengedhetetlen részei, azokról a világ minden táján Londonra asszociálnak. Az agglomerációval vasút, míg a város három repülőterével repülőtéri expresszvonatok kötik össze a belvárost. Fontos szerepet játszik még a Docklands Light Railway korszerű városi vasút. A londoni metró (angolul London Underground) az angliai Nagy-Londont és néhány szomszédos területet (Essex, Hertfordshire és Buckinghamshire), tizenegy vonallal kiszolgáló, teljesen villamosított metrórendszer. Ez a világ legrégebbi metrója, és az egyik legnagyobb a vonalak összhosszúsága szerint. 1863. január 10-én nyitották meg Metropolitan Railway [23] néven, akkor még csak két vonallal (ezek nagy része ma a Hammersmith & City line részét képezi).

A hálózat 55%-a a földfelszín felett halad, annak ellenére, hogy angol nevének jelentése „londoni földalatti”. A helyi lakosok a metrót the Underground, vagy bizalmasabb stílusban the Tube néven emlegetik az alagutak henger alakú formája miatt. A metró 268 állomást szolgál ki és több mint 400 kilométeres pályán futnak a szerelvények,[24] ám számos vonalat és állomást már megszüntettek. 2005-2006-ban 971 millió utas, 2006-2007-ben pedig a metró történetében először több mint egy milliárd ember utazott a londoni földalattin.[25] 2007 márciusában naponta 3 millióan használták a hálózatot, ám ez a szám hétköznap elérte a 3,4 millió főt. 2003-óta a londoni metró a Transport for London (röviden TfL) működtetése alatt áll, amely Nagy-London világhírű kétszintes autóbuszait is üzemelteti. A korábbi London Underground Limited a London Regional Transportnak volt a leányvállalata. London buszhálózata 700 vonallal, naponta 6800 járattal és 6 millió utassal rendkívül kiterjedtnek mondható. Nagyobb a napi utasforgalma, mint a metróhálózatnak.

Ehhez a hatalmas rendszerhez tartozik még a fentieken felül 100 éjszakai vonal, ami a földfelszin feletti tömegközlekedést egy 24 órás szolgáltatássá teszi a városban. A TfL irányítja a tömegközlekedés rendszerét a városban. A szolgáltatóknak vele kell szerződést kötnie. Ebben részletezve van: milyen vonalon, milyen sűrűn, milyen típusú busszal, milyen áron kell elvégezni a szállítást. Ha a szolgáltató valamelyik szerződésben vállalt kötelezettségének nem tesz eleget, büntetésre számíthat. Sok járatot a jelképnek számító piros kétszintes busszal látnak el. Manapság azonban egyre inkább terjed az alacsonypadlós változat, ami mozgássérültek számára is könnyebben használható. A régi, jól ismert Routemaster típus most már csak a belváros két, nagyon forgalmas vonalán (9-es, 15-ös) közlekedik. A TfL 2000-es átalakítása óta a buszhálózat sok támogatást, fejlesztési pénzt kap. Ebből egyaránt bővítik a járatszámot, valamint sűrítik a meglévő járatok menetrendjét, javítják elérhetőségüket, valamint a kerekesszékkel való használatot megkönnyítik. A londoni villamoshálózat (Tramlink) a város déli, metróvonalakkal kevésbé rendelkező területeit szolgálja ki. Főként Croydon városrészt hálózza be, ezért Croydon Tramlinknek is nevezik.

A First London üzemelteti a TfL-lel szerződésben. A villamoshálózat 2000 májusában kezdte meg újra működését – az 1952-ben felszámolt hálózat helyett – 39 állomást szolgál ki, három útvonalon, amelyeken a Bombardier cég által gyártott CR-4000 típusú szerelvények futnak. Az úthálózat 28 km hosszú, számos helyen csatlakozási ponttal a National Rail vonalaira, illetve Wimbledon állomásnál a metróhálózatra (District line) is. A Docklands Light Railway vagy röviden DLR Kelet-Londonban közlekedő korszerű városi vasút, többnyire magasvasútként, több méterrel a felszín felett halad, csak egyik nyugati végállomásánál, a Bank állomásnál és a Temze alatti alagútban vezet a pálya a föld alá. A DLR független a metrótól, bár szerepel annak általánosan elterjedt térképén és a megfelelő zónákra érvényes jegyek érvényesek rajta is. A 1980-as években megindult kelet-londoni fejlesztések során kezdték építeni, a forgalom 1987-ben indult meg. Jelenleg is bővítik, legújabb szakaszát 2005 végén adták át, négy új megállója révén többek között immár a London City Airporthoz is vezet gyorsvasúti összeköttetés. Jelenleg összesen 31 km pályán, öt vonalon járnak vonatok.

A különböző vonalakat nem jelölik külön színnel, számmal vagy névvel, mindössze a cél végállomás nevét írják ki. A DLR különlegessége, hogy a kocsikban nincs vezető, azokat egy központi irányító rendszer vezérli. Azonban minden vonaton utazik egy kalauz (asszisztens), aki az ajtók záródását kontrollálja, szükség esetén tájékoztatja az utasokat, felügyeli a vonat rendjét és ellenőrizheti a jegyeket. A vezérlőrendszer esetleges meghibásodása esetén ők át tudják venni a kocsik irányítását is. A londoni Overground a Tfl-el szerződésben lévő London Overground Rail Operations Ltd. (LOROL) által üzemeltetett vasúthálózat, amely 86 km-es pályán, négy vonalon, 55 állomást szolgál ki. A jelenlegi hálózat átszállási kapcsolatot kínál a DLR-ra és a metróvonalakra (Bakerloo, Central, District, Hammersmith & City, Jubilee, Northern és Victoria) egyaránt. Az Overground vonalait a metrótérképeken is feltüntetik és betagozódik az Oyster viteldíjfizető rendszerbe. A vonatok többsége hajnali 5 órától éjfélig közlekedik, az alábbi vonalakon: North London line (Richmond és Stratford állomások között) West London line (Clapham Junction és Willesden Junction állomások között) Gospel Oak – Barking line (Gospel Oak és Barking állomások között) Watford DC line (Watford Junction és Euston állomások között) London életében kiemelten fontos a vasúti közlekedés, hiszen több millióan laknak a város külső agglomerációjában, akik naponta járnak be London központjába dolgozni. A Temzétől délre sokkal ritkább a metróhálózat, mint az északi oldalon, így ott a belső területeken is sokan napi szinten használják a vonatokat. A legnagyobb pályaudvarok a Blackfriars, Cannon Street, Charing Cross, Euston, Fenchurch Street, Kings Cross, Liverpool Street, London Bridge, Marylebone, Paddington, St. Pancras, Victoria és a Waterloo. A Fenchurch Street kivételével valamennyi csatlakozik a földalatti hálózathoz is.

A legforgalmasabb állomások a London Bridge évi 80 millió utassal, a Waterloo 68 millió, a King’s Cross 49 millió és a Liverpool Street 39 millió utassal. Londont hat nemzetközi repülőtér szolgálja ki. A világ egyik legforgalmasabb reptere a Heathrow dél-nyugat Londonban található, jelenleg öt terminálja üzemel, az 5-ös terminált 2008 márciusában adták át. Két kisebb reptér, a kelet-londoni dokkok környékén levő London-City repülőtér és a dél-keleten fekvő, korábban katonai célokra használt Biggin Hill főleg kisebb magán- és charter gépeket, a City emellett rövid távokra repülő menetrend szerinti járatokat is fogad. Másik három nemzetközi reptere a város határán jóval túl van, Gatwick délre, Stansted észak-keletre, Luton észak-nyugatra. Budapestről több légitársaság is üzemeltet járatokat Londonba, a Malév (jelenleg Gatwickre repül, illetve code-share járatokkal a British Airwaysszel Heathrow-ra) és a British Airways (elsősorban Heathrow-ra, illetve code share-ben a Malévval Gatwickre) átlagban napi 2-3 járatpárt, a „fapados” vagy diszkont légitársaságok közül a Wizz Air (Luton) átlagban napi kettő, az Easyjet (Luton, Gatwick) napi három járatpárt indít. A Sky Europe két év után, 2006 júniusában a veszteséges üzemelésre való tekintettel megszüntette londoni járatát.

A Chelsea Football Club (Chelsea FC) egy profi angol labdarúgóklub Nyugat-Londonban. 1905-ben alapították, jelenleg az FA Premier League-ben, az angol első osztályban szerepel. A 2005–06-os szezonban sikeresen megvédték előző idényben szerzett bajnoki elsőségüket. A Chelsea stadionja, a Stamford Bridge a Fulham Roadon található, Nyugat-Londonban. 42 055 fő befogadására képes. A Chelsea megalapítása óta itt rendezi otthoni mérkőzéseit. A klub hagyományos mezszíne a kék felső és alsó, valamint a fehér sportszár, jelvényében egy pálcát tartó kék címeroroszlán látható. Roman Abramovics orosz olajmágnás 2003-ban megvásárolta a klubot. 1896-ban a futballrajongó üzletember, Henry Augustus „Gus“ Mears és a testvére, Joseph megvásárolták a Stamford Bridge Athletics Ground-ot Fulham-ben, Nyugat-Londonban, hogy ott elsőosztályú labdarúgó mérkőzéseket rendezhessenek.

Egészen 1904-ig, a korábbi tulajdonos haláláig várniuk kellett, hogy megvehessék a fennmaradó tulajdont. A Fulham FC-t nem sikerült rávenniük, hogy használják a területet, a csapat egy, a bérleti díjról szóló vitát követően utasította el az ajánlatot, így Mears fontolóra vette az ötletet, hogy eladja a területet egy vasúti vállalatnak, a Great Western Railway Company-nek, akik szenet akartak itt lerakni. Ezt végül mégsem tette meg, kollégája, Fred Parker rábeszélte, hogy tartsa meg a területet, és alapítson egy saját labdarúgócsapatot. A Chelsea FC-t 1905. március 10-én alapították a stadionnal szemben levő Rising Sun pubban (ma: The Butcher’s Hook) a Fulham Road-on. Mivel a stadion London Fulham kerületében volt, a reális csapatnév a Fulham FC lett volna, viszont ez már foglalt volt. Végül a szomszédos kerületről, a Royal Borough of Kensington and Chelsea-ről lett az újonnan alapított klub elnevezve, miután a London FC, Kensington FC és Stamford Bridge FC nevek el lettek utasítva. A Southern Football League-be nem nyertek felvételt a Fulham és a Tottenham Hotspur tiltakozása miatt, viszont nem sokkal később, 1905. május 29-én felvették a klubot az akkori másodvonalba. A Chelsea lett az első csapat, akik lejátszott mérkőzés nélkül kerültek a Football League-be. A klub első címerén egy nyugdíjas volt látható, amiről aztán a csapat az egyik becenevét is kapta: The Pensioners, azaz a nyugdíjasok. Első felszerelésük kék mez volt fehér nadrággal és sötétkék sportszárral. A kék színt Lord Chelsea lóversenyző ruhája után vették fel. Első bajnoki mérkőzésüket a Stockport County ellen játszották 1905. szeptember 2-án, amit 1–0-ra elveszítettek. Első hazai meccsük egy barátságos mérkőzés volt az élvonalbeli Liverpool ellen, amit 4–0-ra megnyertek. A skót John Tait Robertson volt a csapat első menedzsere.

A Chelsea ezután már más csapatokból is erősítette keretét; olyan játékosok érkeztek, mint a kapus William Foulke, aki FA Kupa-győztes volt korábbi klubjával, a Sheffield United-del, vagy a csatár Jimmy Windridge, aki a Small Heath csapatától igazolt át. A csapat az első szezonja végén a tekintélyes 3. helyen végzett. Robertson 1907 januárjában hagyta ott a Chelsea-t, és ment át a Glossop-hoz. Utódja a menedzseri posztot ideiglenesen átvevő William Lewis lett, aki feljuttatta a csapatot az elsőosztályba. A feljutáshoz nagyban hozzájárult góljaival Windridge és George Hilsdon, aki debütáló mérkőzésén 1906. szeptember 1-jén máris öt gólt szerzett a Glossop ellen, a teljes szezonban pedig 27-ig jutott.[1] Ő volt a legelső játékos, aki 100 gólt szerzett a csapatnak. Lewis-t David Calderhead követte, aki az elkövetkező 26 évre, egészen 1933-ig a Chelsea menedzsere lett.

A csapat első szezonjai csak kisebb sikereket eredményeztek, és nem volt állandó helyük az elsőosztályban; az 1909–10-es szezonban kiestek, majd 1911–12-ben ismét élvonalbeliek lettek. 1914-ben elérték addigi legjobb eredményüket: a 8. helyet a tabellán. Az 1914–15-ös szezonban utolsó előttiként végeztek, ez volt a legutolsó szezon, mielőtt az első világháború miatt felfüggesztették a labdarúgást Angliában. A csapat normális esetben kiesett volna, de a bajnokság a háború után 20-ról 22 csapatra bővült, így maradhadtak az elsőosztályban. A változatos sors ellenére a Chelsea az egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező csapat lett. A kezdeti mérkőzéseikre csak 5-6,000 ember látogatott ki, majd 1906-ban nagypénteken már 67,000 ember előtt játszottak a Manchester United elleni bajnokin, ami akkor egy másodosztályú mérkőzésnél rekordnak számított. 55,000 néző előtt játszották le az első londoni derbit az élvonalban a Woolwich Arsenal ellen, ami szintén rekord volt akkor az elsőosztályban. A Swindon elleni FA Kupa mérkőzést pedig 77,952-en nézték meg 1911. április 13-án. 1915-ben a csapat egészen az FA Kupa döntőjéig vitte, ahol aztán az Old Traffordon 3–0-ra kikaptak a Sheffield Unitedtől.

A döntőt Khaki Final-ként is nevezték, mivel sok egyenruhás katona követte a nézők közt a mérkőzést.[ A két világháború között nem sikerült semmilyen kiírásban sem győzedelmeskednie a Chelsea-nek. Az 1919–20-as volt az első teljes szezon a világháború után, és a Chelsea addigi legsikeresebb idénye. Jack Cock 24 góljának is köszönhetően harmadikként végeztek a bajnokságban, és az FA Kupa elődöntőjébe is bekerültek, ahol azonban az későbbi győztes Aston Villa csapatától kaptak ki 3–1-re, így nem játszhattak a döntőben a Stamford Bridge-en. A csapat a 1923–24-es idényben ismét kiesett a másodosztályba. A következő 5 évben négyszer végeztek feljutásközeli helyen (1925-ben 5.-ek, 1926-ban 3.-ak, 1927-ben 4.-ek és 1928-ban ismét 3.-ak lettek), végül az 1929–30-as idényben sikerült a feljutás az élvonalba, ahol a következő 32 évben meg is maradtak. A visszajutás örömére a csapat 25,000 fontért vásárolt új játékosokat: a skót támadót, Hughie Gallacher-t (10,000 fontért), Alex Jackson-t és Alec Cheyne-t. Különösen Gallacher számított korszakának egyik legnagyobb tehetségének, korábbi klubjában a Newcastle United-ben 160 mérkőzésen 133 gólt szerzett, és ő volt a csapat kapitánya is, mikor bajnokságot nyertek 1926–27-ben.

A Chelsea gólkirálya volt a csapatnál eltöltött négy szezonjának mindegyikében, összesen 81 gólt szerzett, viszont Nyugat-Londonban eltöltött ideje sokszor volt eltiltásokkal tarkítva. Ő és Jackson a híres Wembley Wizards tagjai voltak, vagyis azé a skót válogatotté, akik 1928-ban legyőzték az angol válogatottat 5–1-re a Wembley-ben. Habár a csapat jó néhány találkozón remekelt (6–2-es győzelem a Manchester United ellen, 5–0-s győzelem a Sunderland ellen) a trió nem váltotta be a hozzájuk fűzőtt reményeket, és pár éven belül mindegyikük elhagyta a klubot. Az FA-kupa volt a legelérhetőbb trófea a Chelsea-nek a 30-as évek elején. 1932-ben a Liverpool és a Sheffield Wednesday ellen fontos győzelmeket szereztek, a Newcastle United elleni elődöntőt viszont nem tudták megnyerni, és így nem jutottak a döntőbe. Calderhead 1933-ban elhagyta a klubot, utódja Leslie Knighton lett. Az edzőváltással együtt a csapat szerencséje is változott: habár olyan játékosok szerepeltek a keretben, mint Tommy Law, Sam Weaver, Syd Bishop, Harry Burgess, Dick Spence és Joe Bambrick, akik mind válogatott labdarúgók is voltak, a Chelsea legmagasabb elért pozíciója a bajnokságban csak a 8. hely volt. 1932–33-ban és 1933–34-ben csupán két pontra voltak a kieséstől, 1938–39-ben pedig csak egy pont mentette meg a csapatot.

A csapat a sikertelenség ellenére is az ország egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező csapata maradt. 1935. október 12-én az Arsenal elleni mérkőzésre 82,905-en látogattak ki a Stamford Bridge-re, ami ma is klubrekordnak, valamint a második legnagyobb angol bajnokságbeli nézőszámnak számít. Gallacher és Jackson szereplése hazai pályán is 50,000 fő körüli tömegeket vonzott. 1939-ben Knighton lemondott posztjáról, helyére a skót Billy Birrell került, aki korábban a Queens Park Rangers menedzsere volt. Birrell röviddel a második világháború kitörése előtt vette át a Chelsea irányítását. Három mérkőzés után az 1939–40-es szezonban a profi labdarúgást felfüggesztették Angliában a háború idejére, ami azt jelentette, hogy a háborús eredményeket nem tekintették hivatalosnak. A Chelsea több helyi kiírásban is versenyzett, és mint a többi klubnál, a háború miatt náluk is kiürült a keret, csupán két olyan játékos maradt a csapatban, akik az 1938–39-es szezonban is játszottak. Így a csapat "vendégjátékosok" sorát játszatta, közülük a legjelentősebb Matt Busby, Walter Winterbottom és Eddie Hapgood. A Chelsea az FA Kupát helyettesítő Football League War Cup-ban is indult, itt játszhatott a csapat először a Wembley-ben. A kiírás során egyszer, 1944-ben veszítettek el döntőt (a Charlton Athletic ellen 1–3-ra), majd egy évvel később, 1945-ben megnyerték a kupát (a Millwall ellen 2–0-ra győztek), több, mint 80,000 néző előtt. Utóbbi mérkőzésen John Harris lett az első Chelsea csapatkapitány, aki trófeát emelhetett fel a Wembley-ben, amit Winston Churchill miniszterelnöktől vett át. 1945 októberében, mikor a háborúnak már majdnem vége volt, az angol futballhatóságok a békebeli játék visszatérésének ünneplésére kerestek valamilyen módot. Ennek a jóakaratú gesztusnak a részeként meghívták a Szovjetunió bajnokát, a Gyinamo Moszkvát Angliába, hogy ott hazai csapatokkal, többek közt a Chelsea-vel is játsszanak. A mérkőzésre 1945. november 13-án került sor a Stamford Bridge-en. A Chelsea a megszokottól eltérő vörös mezt viselt. A kezdőrúgás előtt a Dinamo játékosai átadtak egy-egy csokor virágot az ellenfél játékosainak. A Chelsea 2–0-ra vezetett, majd 3–2-re, végül a szovjet csapat kiegyenlített. Az egyenlítőgól lesből született, amit sokak szerint diplomáciai szempontok miatt adott meg George Clark bíró. A mérkőzést több, mint 100,000 néző követte a helyszínen, ezrek jutottak be illegálisan a stadionba. Ez a nézőszám a legmagasabb a Stamford Bridge történetében. A háborút követően a Chelsea újból költekezni kezdett, és három újabb nagy nevű játékost hozott a Stamford Bridge-re, ezúttal Tommy Lawton, Len Goulden és Tommy Walker volt az új szerzemény mintegy 22,000 fontért. A trió gólokról és szórakoztató játékról is gondoskodott - Lawton az 1946–47-es szezonban 34 bajnokin 26 gólt szerzett - a Chelsea mégis 15. lett az idény végén, és Birrell irányítása alatt sosem sikerült a 13. helynél feljebb végezniük, 1948-ban pedig majdnem kiesett a csapat, mivel 18.-ak lettek. Birrell-el ugyan nem ért el a gárda eredményeket, viszont az ő irányításával alakult ki a Chelsea-nél az utánpótlásképző rendszer, és olyan jeles labdarúgók csatlakoztak a klubhoz, mint a csatár Roy Bentley, akit a Newcastle-tól igazoltak 11,500 fontért 1948-ban, valamint Eric Parsons. Az 1950-es év kedvezőnek tűnt a csapat számára az FA Kupában.

Miután a Manchester Unitedet 2–0-ra győzték le a negyeddöntőben, az elődöntőben a White Hart Lane-en döntetlent játszottak a rivális Arsenal-lal, majd a visszavágón az Ágyúsok győztek 1–0-ra. Egy évvel később ismét megmenekültek a kieséstől, csak a jobb gólkülönbségük miatt sikerült bennmaradniuk. 1952-ben a Chelsea újból az Arsenal-lal találkozott a kupában, az elődöntő első mérkőzésén még 1–1-es döntetlent játszottak egymással a csapatok, majd a visszavágón, mint két évvel korábban, az Arsenal győzedelmeskedett, ezúttal 3–0-ra. Birrell röviddel ezután lemondott. 1952-ben Ted Drake, az egykori Arsenal játékos, és angol válogatott középcsatár lett a menedzser, aki megkezdte a klub modernizációját. Megváltoztatta a klubcímert, kivette a nyugdíjas képét a programfüzetekből, ezzel együtt a csapat beceneve is megváltozott Nyugdíjasokról Kékekre. Ő vezette be először a ma is használt oroszlános címert. Ezen kívül nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlásra és az edzésekre. Bevezette a labdajátékra összepontosító edzést, ami akkor Angliában szinte teljesen ismeretlen volt. Szakított a klub korábbi elvével, és a sztárigazolások helyett alsóbb osztályokban játszó fiatalokat hozott a csapathoz, így került a Chelsea-hez többek közt Jim Lewis, Frank Blunstone, John McNichol, Derek Saunders, Leslie Stubbs és Peter Sillett. Továbbá arra ösztönözte a szurkolókat, hogy a mérkőzéseken hangosan buzdítsák a csapatot, mivel akkoriban a Chelsea szurkolótábora az ország legcsendesebbjei közé tartozott. Drake edzői pályafutása a Chelsea-nél kezdetben nem hozott sikereket.

Az 1952–53-as idény őszén hét fordulós vereségszéria sújtotta a csapatot, a szezon végén pedig a 19. helyen végeztek, egy pontra a kiesést jelentő 20. helytől. Drake második szezonjában már a 8. helyet sikerült elérniük a bajnokságban, ami nagyban volt köszönhető Roy Bentley 21 góljának. Majd elérkezett a jubileumi év, a csapat fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte az 1954–55-ös szezonban. A kezdeti vereségek, és a közepes teljesítmény után (novemberben még a 12. helyen álltak) húsvétra feltornázták magukat az első helyre, négy ponttal megelőzve akkori legnagyobb riválisukat, a Wolverhampton Wanderers-t. Az idény végén is megtartották pozíciójukat, és a kezdeti eredménytelenség ellenére történetük óta először bajnoki címet ünnepelhettek - mindezt sztárjátékosok nélkül érték el. A bajnok csapatban a kapus Charlie 'Chic' Thomson, két amatőr játékos, Derek Saunders és Jim Lewis, a középpályás Johnny 'Jock' McNichol, a szélső Eric "Rabbit" Parsons, a balszélső Frank Blunstone, a hátvéd Peter Sillett és a későbbi angol szövetségi kapitány, Ron Greenwood játszott, valamint a klub oszlopos tagjai, a jobbhátvéd Ken Armstrong, a balhátvéd Stan Willemse és a veterán védő John Harris. Az egyedüli "sztár" a csapatban a csapatkapitány, gólkirály és angol válogatott Roy Bentley volt. A bajnoki cím elnyerésével a csapat -első angol klubként- indulhatott volna az akkor induló Bajnokcsapatok Európa-kupájában. Már össze is sorsolták őket a svéd bajnok Djurgårdens-szel, mikor a nevezést a Football League és az F.A. visszautasította, mivel a tagok többsége a hazai kupákat tartotta elsőbbrendűnek. A Chelsea így nem indult a kiírásban, helyette szerveztek a csapatnak egy mérkőzést a skót bajnok, az Aberdeen ellen, amit azonban nem nyertek meg. A következő szezonban nem sikerült újabb bajnoki cím begyűjtése, a csapat a 16. helyen végzett.

Az első fordulóban már kikaptak a Bolton Wanderers-től 2–0-ra, a következő hat mérkőzésből is csak egyet tudtak megnyerni. Az 50-es évek utolsó szezonjaiban sorra a középmezőnyben végzett a csapat. Az egyetlen reménysugár a klub saját nevelése, a 18 éves korában profiszerződést kapott Jimmy Greaves volt, aki 1959-ben 33, majd 1960-ban 41 góllal lett a bajnokság gólkirálya. Greaves mellett több tehetséges fiatal is bemutatkozott a csapatban, de a játékuk nem volt annyira hatásos, mint Greaves-é. Ezt a csapatot Drake's Ducklings-nak, vagyis Drake kiskacsáinak nevezték. Az időszak legfájdalmasabb veresége az FA Kupa harmadik körében, a negyedosztályú Crewe Alexandra ellen elszenvedett vereség volt 1961 januárjában. Greaves 1961 nyarán az AC Milan-hoz igazolt, góljai nélkül a csapat teljesítménye nagy mértékben megromlott. Drake-et szeptemberben, a Blackpool elleni 4–0-s vereség után meneszették, mikor a Chelsea a tabella utolsó helyén állt. Helyét a 33 éves Tommy Docherty vette át. A hatvanas évek elején tehát Tommy Docherty, a klub játékosa vette át a csapat irányítását. Ekkorra már meglátszott az utánpótlás-nevelés eredménye - Docherty több régi játékost is elengedett, helyettük viszont ígéretes, saját nevelésű fiatalokat sorakoztatott fel a felnőttcsapatban: Peter Bonetti, Ron Harris, Barry Bridges, Bobby Tambling, Peter Houseman, és Terry Venables nevét ekkor ismerte meg a közönség. Docherty kinevezésekor már nem tudta megmenteni csapatát a kieséstől, viszont első teljes szezonjában vissza is kormányozta őket az élvonalba, miután a Chelsea ezüstérmes lett a másodosztályban. A Chelsea már egy új, fiatalokból álló csapattal érkezett vissza az elsőosztályba. A saját nevelésű játékosok mellett a csapat olyan futballistákat igazolt minimális áron, mint a csatár George Graham, a balszélső Eddie McCreadie, vagy a hátvéd Marvin Hinton. Belőlük kovácsolódott össze "Diamonds", vagyis a "Gyémántok", ahogy Docherty nevezte csapatát. A Chelsea a feljutás után, 1963–64-ben az előkelő 5. helyet szerezte meg. A következő szezonban már a triplázást (bajnokság, FA Kupa, Ligakupa) sem tartották lehetetlennek, ám a három kupából csak a Ligakupát sikerült elhódítaniuk, miután a Leicester City elleni döntő első mérkőzését 3–2-re nyerték meg (a visszavágó 0–0-ra végződött a Filbert Street-en). A győztes harmadik gólt Eddie McCreadie szerezte, miután 70 méteren át vezette a labdát. Az FA Kupában a Liverpool ejtette ki a csapatot egy 2–0-ra elveszített elődöntő után. A Chelsea-nél a vereség után csak fokozódott a feszültség, mikor a bajnokságban márciusban a Manchester United győzte le őket. Docherty a cssapatkapitányt, Venablest okolta, majd a menedzser a Burnley elleni döntő idegenbeli mérkőzés előtt hazaküldött nyolc kulcsjátékost: Venables-t, Graham-et, Bridges-t, Hollins-t, McCreadie-t, Hinton-t, Bert Murray-t és Joe Fascione-t, mert nem tartották be a takarodót a meccs előtti napon. A csapat hátramaradt része, a tartalékok és a tapasztalatlan fiatalok 6–2-es vereséget szenvedtek, így a bajnoki remények elúsztak. Viszont a 3. helyen végeztek, ezzel együtt indulhattak a Vásárvárosok Kupájában. Az 1965–66-os szezon sem volt túl eredményes. A bajnokságban az ötödik helyet érték csak el, az FA Kupában ismét csak az elődöntőig sikerült eljutniuk, ott a Sheffield Wednesday győzte le a csapatot 2–0-ra.

A Vásárvárosok Kupájában a Chelsea kiejtette az AS Roma csapatát - ez többek közt Venables mesterhármasának volt köszönhető -, majd a TSV 1860 Münchent és az AC Milant is. Végül az FC Barcelona állította meg a csapatot az elődöntőben. Docherty nem volt elégedett ezekkel az eredményekkel, így a csapat kulcsjátékosainak többsége -többek közt Venables, Graham, Bridges, és Murray- más klubokhoz távozott. Ekkor érkezett a Chelsea-hez a skót szélső, Charlie Cooke 72,000 fontért, és az utánpótlásképzőből a felnőtt csapatba kerülő tinédzser, Peter Osgood. Az új szezon októberében, tíz mérkőzés után a csapat veretlenül állt a tabella első helyén, azonban Osgood egy Ligakupa-mérkőzésen eltörte a lábát. Hogy helyettesítse a csapat talán legfontosabb emberét, Docherty klubrekordnak számító 100,000 fontért leigazolta az Aston Villától Tony Hateley-t. Hateley játéka nem illett bele a Chelsea játékstílusába, és a csapat teljesítménye lassan romlani kezdett. A szezon végén a kilencedik helyen végeztek. Az idény fénypontja az FA Kupa döntő volt, az úgynevezett Cockney Cup Final, ahová 52 év után sikerült ismét bekerülniük. A Chelsea 22 éves védője, Ron Harris lett a legfiatalabb csapatkapitány, aki a Wembley-ben irányíthatta csapatát. Az ellenfél a korábbi Chelsea legendákkal, Greaves-szel és Venables-szel felálló Tottenham Hotspur volt. A kupát végül a Spurs nyerte 2–1-re, a Chelsea gólját Tambling szerezte. Docherty-t szeptemberben menesztették a klubtól, miután a csapat csak kettőt nyert meg első tíz mérkőzéséből. Hateley a Liverpool-hoz távozott, Osgood pedig még nem épült fel A Docherty távozása utáni első mérkőzésen a Chelsea 7–0-s vereséget szenvedett a Leeds United ellen. Dave Sexton lett Docherty utódja, aki korábban már dolgozott a klubnál. A csapat magját meghagyta, de a védelmet megerősítette: leszerződtette John Dempsey-t és David Webb-et, majd a csatár Ian Hutchinson-t, és játéklehetőséget adott a gyors középpályásnak, Alan Hudson-nak. A Chelsea a 60-as évek végén az 5. majd a 3. helyet szerezte meg, és ismét bekerült az FA Kupa döntőjébe. Ezúttal a Leeds United, az akkori angol bajnok volt az ellenfél. Az első mérkőzésen április 11-én a Wembley-ben 100 000 néző előtt 2–2 lett az eredmény -a Chelsea-nél Houseman és Hutchinson voltak a gólszerzők, mindkét alkalommal egyenlítőgólt szereztek-, két héttel később, április 29-én a visszavágón az Old Trafford-on már a Chelsea bizonyult jobbnak. Ezen a mérkőzésen 1–0-ról fordítottak, és Osgood majd Webb góljaival megnyerték a kupát. Az FA-kupa elhódításával a Chelsea indulhatott a KEK-ben. Miután legyőzték az Aris Thessaloniki-t és a CSKA Sofiát, a negyeddöntőbe értek, ahol a Club Brugge csapatával találkoztak. Az első forduló után a belgák utazhattak nyugodtabban a visszavágóra, miután 2–0-s vezetéstszereztek.

Londonban Osgood egyenlített 2–2-re, majd a hosszabbítás után 4–0-ra nyerték meg a mérkőzést. Az elődöntőben a szintén angol Manchester City-t győzték le, így következhetett a döntő. Az Athénban rendezett finálé első mérkőzése 1971. május 19-én 1–1-re végződött a spanyol Real Madrid ellen, a megismételt döntőt két nappal később azonban már a Chelsea nyerte 2–1-re Dempsey és Osgood találataival (utóbbi játékos már az első mérkőzésen is eredményes volt). A Chelsea indulója, a Blue is the Colour ekkor született, és a leghíresebb angol futballslágerek egyike lett. A KEK-győzelmen felbuzdulva a Chelsea vezetői nekiláttak a stadion bővítésének: 60,000 férőhelyesre szerették volna átépíteni. Az East Stand építése az 1973-as olajválsággal egyidőben zajlott, majd sztrájkok, és egyéb késleltető tényezők miatt egyéves késéssel, a tervezettnél 1,3 millió fonttal drágábban készült el. A klub adósságokba hajszolta magát, amiknek a nagysága 1976-ra elérte a 3,4 millió fontot. Ennek eredményeként 1974 augusztusa és 1978 júniusa között a Chelsea egy játékost sem tudott pénzért leigazolni. A pályán is látszódtak a válság jelei. A KEK 1971–72-es kiírásából a kevésbé ismert Åtvidabergs FF ütötte ki a csapatot az idegenbeli 0–0-t követő hazai 1–1 után, az FA Kupa nyolcaddöntőjében a másodosztályú Leyton Orient győzte le őket 3–2-re 0–2-ről fordítva. Ezután elvesztették az 1972-es Ligakupa döntőjét is a bajnokságban kiesés ellen küzdő Stoke City ellen 2–1-re. A szezon végén a bajnokságban a 7., majd a következő szezonban a 12. helyen végeztek, 1974-ben pedig 17. lett a csapat, egy pontra a kiesést jelentő 18. helytől. Eközben Sexton és három kulcsjátékos - Osgood, Hudson és Baldwin - között az ellenségeskedés egyre nagyobb lett. A trió 1974-ben hagyta ott a klubot, de a csőd miatt több más sztárjátékost is el kellett adni. Sexton az 1974–75-ös szezon elején távozott, asszisztense, Ron Suart vette át a helyét, de nem tudta megakadályozni a csapat kiesését 1975-ben. Suartot a korábbi hátvéd, Eddie McCreadie váltotta az edzői poszton 1975-ben. Az első másodosztályban eltöltött szezon után a Chelsea megerősödve harcolta ki ismét a feljutást 1976–77-ben. Ebben az időben a csapatot még rutintalan fiatal játékosok alkották, úgy mint Ray Wilkins vagy Steve Finnieston, és még pár veterán a régi sikeres időkből, mint Cooke, Harris és Bonetti. McCreadie nem sokkal ezután egy vita után elhagyta a klubot. Utódja egy újabb korábbi Chelsea-játékos, Ken Shellito lett. Shellito az 1977–78-as szezonban benntartotta az élvonalban a csapatot, annak ellenére, hogy a pénzügyi helyzet továbbra sem engedte sztárjátékosok igazolását. A szezon fénypontja a BEK-győztes Liverpool feletti 4–2-es győzelem volt az FA Kupában. Shellito 1978 végén lemondott, miután a csapat karácsonyig csak három mérkőzést nyert meg, és a tabella alján helyezkedtek el. A Chelsea irányítását ezután a Tottenham Hotspurrel bajnokságot és kupát nyert csapatkapitány, Danny Blanchflower vette át, de a kiesést már nem tudta megakadályozni; a Chelsea a szezon végén csupán öt bajnoki győzelemmel és 27 vereséggel zárt a tabella alján. Wilkins a klub egyik utolsó sztárjátékosa a Manchester Unitedhez igazolt, 1979 szeptemberében pedig a menedzser Geoff Hurst, az 1966-os világbajnokság döntőjének hőse lett, asszisztense Bobby Gould. Érkezésükkel a Chelsea hirtelen remekelni kezdett, és hosszú ideig a Kékek vezettek a másodosztályban, a szezon végén mégis csak a 4. helyen végeztek, így nem sikerült a feljutás. A következő szezonban a csapat a gólszerzéssel küzdött: utolsó kilenc bajnoki mérkőzésükön nem szereztek gólt, húsz mérkőzésből is csak hármat nyertek meg, az idény végén pedig a 12. helyen végeztek. Ezek után elkerülhetetlen volt Hurst elbocsátása. Brian Mears, a csapat elnöke nem sokkal ezután felmondott (ezzel megszűnt a Mears család 76 éves kapcsolata a klubbal), de még távozása előtt kinevezte edzőnek John Neal-t. Egy évvel később, 1982-ben a Chelsea már tengernyi adósságok mellett működött, és sokszor már a játékosait is képtelen volt fizetni.

Ezen a mélyponton vásárolta meg a klubot mindössze 1 fontért az üzletember és az Oldham Athletic egykori elnöke, Ken Bates, az új menedzser, Neal pedig kisköltségű, de hatékony gárdát állított össze. Az 1981–82-es szezonban a Chelsea ismét 12.-ként végzett, azonban az FA Kupában az aktuális BEK győztes Liverpoolt ejtették ki az ötödik körben, miután 2–0-ra megnyerték a mérkőzést. A negyeddöntőben azonban a rivális Tottenham Hotspur-től szenvedtek vereséget, a Spurs 3–2-re nyerte a mérkőzést, annak ellenére, hogy a Chelsea vezetett Mike Fillery révén. Az 1982–83-as szezon a Chelsea történetének legrosszabb idényének bizonyult. A remek kezdés után a csapat teljesítménye nagymértékben romlott, kilenc mérkőzésen át nem tudtak győzni, és a közel kerültek a kieséshez. A harmadosztály pedig - a pénzügyi nehézségek miatt - egyet jelentett volna a klub megszűnésével. A szezon utolsó előtti mérkőzésén a szintén kiesés ellen küzdő Bolton Wanderers ellen Clive Walker szerzett döntő fontosságú gólt az utolsó percben, 23 méterről. Az utolsó mérkőzésen pedig elég volt egy döntetlen a Middlesbrough ellen a bennmaradáshoz. 1983 nyara fordulópont volt a Chelsea történetében. Neal jó játékosok egész sorával gazdagította a keretet, akik megfordították a klub sorsát. Ekkor érkezett a csapathoz - összesen kevesebb, mint 500,000 fontért - a csatár Kerry Dixon a Reading-től, és David Speedie a Darlington-tól, a szélső Pat Nevin a Clyde-tól, a középpályás Nigel Spackman a Bournemouth-tól és a kapus Eddie Niedzwiecki a Wrexham-től, valamint John Hollins is visszatért, mint játékos-edző. Dixon, Speedie és Nevin rendkívül gólerős hármast alakított ki, három év alatt 200 gólt szereztek együtt. Az "új" Chelsea az 1983–84-es szezont egy 5–0-s, Derby County elleni győzelemmel kezdte, majd 5–3-ra győzték le a Fulham-et, és 4–0-ra Kevin Keegan-nel felálló Newcastle United-et. Dixon 36 gólt szerzett a szezonban, amivel gólkirályi címet szerzett. Az utolsó mérkőzésen idegenben a Grimsby Town ellen a csapat bajnoki címet ünnepelhetett, és öt másodosztályban eltöltött szezon után ismét feljutott az élvonalba.

Az 1984–85-ös idényben egészen a 6. helyig jutottak az elsőosztályban, az FA-kupában pedig az elődöntőig meneteltek, ott azonban a Sunderland ellen mindkét mérkőzést elveszítették. A hazai 3–2-es vereséget a szurkolók és a rendőrök közti összecsapások követték a pályán, majd folytatódtak az utcán is. Neal a szezon végén egészségügyi problémák miatt visszavonult, helyét Hollins vette át. Hollins első szezonjában a Chelsea nagy esélyes volt a bajnoki címre egészen februárig, majd Dixon és Niedzwiecki sérülése miatt hamar lecsúsztak az első helyről. Nélkülük a csapat teljesítménye jelentősen romlott, húsvét táján volt a leglényegesebb a változás. Tíz gólt kaptak két mérkőzésen (a West Ham United-tól négyet, a Queens Park Rangers-től hatot), ami végleg szertefoszlatta bajnoki reményeiket és csak a 6. helyet szerezték meg. Az UEFA-kupa indulás azonban a Heysel-tragédia miatt nem valósult meg, mivel minden angol klubot eltiltottak a nemzetközi kupaszerepléstől, helyette az FA megrendezte a Full Members Cup-ot. Az első kiírást a Chelsea nyerte, miután 5–4-re győzte le a Manchester City-t a Wembley-ben, amiből David Speedie mesterhármassal vette ki a részét. A következő szezonban a 14. helyen végeztek, és a csapat egysége is romlani kezdett, aminek oka főleg Hollins konfliktusa volt néhány játékossal, különösen Speedie-vel és Spackmannel, akik 1987-ben el is hagyták a klubot. Hollinst nem sokkal ezután, 1988 márciusában elbocsátották, a klub vezetői Bobby Campbellt nevezték ki helyette, de már nem tudta megakadályozni a csapat kiesését; a Middlesbrough elleni elveszített rájátszás után ismét másodosztályúvá vált a csapat. A mérkőzés után a feldühödött Chelsea szurkolók elözönlötték a pályát, mire a szövetség hat mérkőzésre megtiltotta a nézők beengedését a stadionba. A csapat gyorsan visszatalált az élvonalba, habár az első hat mérkőzést nem nyerték meg, a szezon végén 17 ponttal a Manchester City előtt, 99 ponttal lettek a másodosztály bajnokai. Ezt a rekordot csak a 2006-ban a Reading tudta felülmúlni. A Chelsea ezután a bravúros feljutás után folyamatosan az élvonalban szerepel.

A Chelsea az élvonalban is megtartotta jó formáját, első szezonjukban, 1989–90-ben Bobby Campbell menedzser jobbára sztárjátékosok nélkül az 5. helyre vezette csapatát. Habár az angol klubokra vonatkozó tilalmat feloldották, a csapat nem indulhatott az UEFA-kupában, mivel az egyetlen angol csapatnak biztosított hely az ezüstérmes Aston Villáé lett. Ugyanebben a szezonban második Full Members Cup győzelmüket ünnepelhették, a Wembley-ben tartott döntőben a Middlesbrought győzték le 1–0-ra. Campbell egy évvel később lemondott, a helyét Ian Porterfield vette át, akivel az 1991–92-es szezonban 11. lett a csapat, így elérték, hogy indulhassanak az újonnan alapított Premier League-ben. A Chelsea azóta is a bajnokság tagja, rajtuk kívül csak hat csapat mondhatja el magáról ugyanezt: az Arsenal, az Aston Villa, az Everton, a Liverpool, a Manchester United és a Tottenham Hotspur. Közben csatlakoztak a klub később meghatározó tagjai, Dennis Wise és Andy Townsend; ők voltak a Chelsea első egymillió font értékű játékosai. Porterfield fél év után elhagyta a csapatot, ideiglenesen az 1970-ben a Chelsea-vel FA-kupa-győztes David Webb lett az edző. Őt a szezon végén a 35 éves, korábbi angol válogatott játékos, Glenn Hoddle váltotta, aki játékos-edzőként a Swindon Townnal épp feljutott az élvonalba. 1992-ben Ken Bates nagy harcok árán visszaszerezte a stadion tulajdonjogát. 1994-ben a csapat ismét kupadöntőt játszott, de a Manchester Unitedtól vereséget szenvedett. 1996-ban Ruud Gullit lett a menedzser. Irányítása alatt számos kiváló játékos érkezett, így például Gianfranco Zola is, akit később a klub történetének legjobb játékosává választottak. 1997-ben újabb FA-kupa kiírásban győzedelmeskedett a Chelsea. Ebben a szezonban a csapatban 5 kapus is szerepet kapott [2], miután az elsődszámú és a másodszámú kapus folyamatos sérüléssel bajlódott, és sor került a fiatalok bevetésére is az első csapatban. 1998-ban Gullit ismét megnyerte a KEK-et és a Ligakupát, utóbbi kettőt már úgy, hogy a menedzser Gianluca Vialli volt. 2000-ben sikerült egy újabb FA-kupa döntőt nyerni, nemzetközi porondon pedig egészen a Bajnokok Ligája negyeddöntőjéig jutni. Viallit Claudio Ranieri váltotta, azonban az új menedzser nem volt képes semmilyen trófeát sem hazavinni, ezért a 2003-ban a klubot 140 millió fontért megvásárló Roman Abramovics a portugál José Mourinhot szerződtette erre a posztra, aki a 2003-04-es idényben az FC Portoval megnyerte a Bajnokok Ligáját. A 2004–05-ös szezon volt a Chelsea történetének legsikeresebb idénye. 2005-ben ünnepelte a csapat fennállásának 100-adik évfordulóját. “Ennek alkalmából” megnyerték a Ligakupát és -50 év után újra- bajnokok lettek, ezzel együtt számos rekordot is felállítottak (legtöbb meccs kapott gól nélkül, legtöbb győzelem, legtöbb pont). A Bajnokok Ligájában egymás után a második szezonban is bejutott az elődöntőbe.

A Chelsea alapembere a csapatkapitány-helyettes Frank Lampard az Aranylabda szavazáson a második lett. A bajnokság első fordulójában máris legyőzték a Manchester United-et Eiður Guðjohnsen góljával, azonban első kilenc mérkőzésükön csupán nyolc gólt szereztek, és öt ponttal voltak lemaradva az első helyen álló Arsenal-tól. A vezetést 2004 novemberében vették át, mikor legyőzték az Everton-t, az Arsenal pedig 1–1-s döntetlent játszott a kapuban Király Gáborral felálló Crystal Palace-szal.[3] Ezután már nem mozdultak el az első helyről, a szezonban csak egyetlen mérkőzést veszítettek el (a 9. fordulóban a Manchester City ellen), és rekordszámú, 29 mérkőzést nyertek meg. A szezont rekordnak számító 95 ponttal zárták. A rekordok felállításában nagy szerepe volt a kapus Petr Čech-nek, aki az egész szezonban csupán 15 gólt kapott, 25 mérkőzésen pedig egyet sem. Ezzel maga is rekordot állított fel, összesen 1025 percig védte kapott gól nélkül a Chelsea hálóját. A csapat a bajnoki címüket a 36. fordulóban biztosították véglegesen, mikor 2–0-ra győzték le idegenben a Bolton Wanderers-t Frank Lampard góljaival. A bajnoki trófea csak az egyik volt a kettő közül; februárban megnyerték a Ligakupát is. A Cardiff-i Millennium stadionban rendezett döntőben a Liverpool-t győzték le 3–2-re. A Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében Európa egyik legerősebb klubjával, az FC Barcelonával sorsolták össze a csapatot. Az első mérkőzésen a Nou Camp-ben a Chelsea 1–0-ra is vezetett, viszont az 56. percben Drogba megkapta második sárga lapját, és kiállították. Végül egyenlített, majd megfordította az állást a Barcelona, a végeredmény 2–1 lett.[4] José Mourinho a mérkőzés után azt állította, hogy az ellenfél trénere, Frank Rijkaard a félidőben megpróbálta befolyásolni Anders Frisk bírót. Miután a Chelsea-szurkolóktól halálos fenyegetéseket kapott, Frisk visszavonult,[5][6] Mourinho pedig büntetést kapott. A második mérkőzés Londonban 4–2-es Chelsea győzelemmel végződött, a továbbjutást eldöntő gólt John Terry fejelte be.[7] A negyeddöntőben a német bajnok Bayern München volt az ellenfelük; az első mérkőzést hazai pályán 4–2-re nyerte a Chelsea,[8] majd a visszavágón 3–2-re kapott ki, viszont a továbbjutást ez sem akadályozta.[9] Az elődöntőben a szintén angol Liverpool-lal találkoztak.

A Stamford Bridge-en 0–0-s döntetlent [10] követően Liverpoolban egy vitatható góllal a vörösök győztek.[ A klub stadionja a Stamford Bridge, ahol a Chelsea a megalapítás óta játssza hazai mérkőzéseit. Hivatalosan 1877. április 28-án nyitották meg, az ezt követő 28 év során pedig a London Athletics Club atlétikai versenyeinek szolgált otthonul. 1904-ben Gus és J T Mears megvásárolták, hogy futballpályává alakítsák át a Bridge-et, melyet aztán Archibald Leitch tervezett meg. A stadiont felajánlották a Fulham FC-nek, a visszautasítás azonban arra ösztönözte a tulajdonosokat, hogy saját klubot alapítsanak. Így született meg a Chelsea. A Stamford Bridge belülről A harmincas években megépült a déli oldalon a lelátó, ami később a Shed End nevet kapta. A klub története során ez vált a leghangosabb szurkolók törzshelyévé, főként a hatvanas és a hetvenes évektől kezdve. Ebben az időben döntöttek úgy a tulajdonosok, hogy az egész stadiont modernizálják. Az állóhelyeket meg akarták szüntetni és összesen 50 000 férőhelyes lelátókat szerettek volna kialakítani.[22] A munkálatokat az East Stand-en kezdték, a költségek azonban akkorák voltak, hogy az építkezéseket le kellett állítani, a Chelsea ugyanis csődközeli helyzetbe került. Egészen a kilencvenes évek közepéig kellett várni a folytatásra. Ken Batesnek köszönhetően ekkorra már normalizálódott a klub pénzügyi helyzete. A felújítások ismét megkezdődtek, az északi, a nyugati és a déli oldalon a lelátókat átalakították, az állóhelyeket ülőhelyekre cserélve; a Stamford Bridge 2001-re teljesen elkészült. Ma 42 055 férőhelyes és Európa egyik legkorszerűbb stadionja. A klub megalakulása óta ötféle címert használt, bár mindegyik keresztülment kisebb változtatásokon. 1905-ben a legelső címeren egy Chelsea nyugdíjas (Chelsea pensioner) volt látható, amiről a csapat az egyik becenevét is kapta: Pensioners, vagyis Nyugdíjasok. Habár sosem jelent meg a mezeken (viszont a programfüzeteken igen), a címert fél évszázadig használták, egészen 1952-ig. Mikor Ted Drake 1952-ben menedzser lett, átformálta a klub imidzsét; eltávolíttatta a régi címert a programfüzetekből, mivel egy teljesen újat szeretett volna bevezetni. A klub címere 1953–1986-ig Amíg az új címer kész nem lett, a csapat egy átmeneti címert használt: a pajzs alakú kék címerben a C.FC betűk voltak láthatóak. Ez csupán egy évig volt használatban. Drake új címerében egy hátranéző, álló kék oroszlán volt, és egy pálcát tartott, körülötte vörös rózsák és focilabdák voltak. Az oroszlán gróf Cadogan címeréből való, aki akkor a klub elnöke volt, a pálca a Westminster-apátságra utal, a rózsák pedig Anglia nemzeti szimbólumai.[23] Ez volt az első címer, ami már a mezeken is megjelent. A címer 1986–2005-ig A klub újra csak 1986-ban váltott címert, mikor új tulajdonosa lett a Chelsea-nek.

Az új címerben megmaradt az oroszlán, viszont ez már sokkal egyszerűbb, természethűbb minta volt, mint az előző, és kék helyett sárga volt, de előfordult piros változatban is. A centenáriumi címer (2005–2006) Körülötte a korábbi változathoz hasonlóan a C.FC betűk voltak olvashatóak. A címer használatos volt kék címerpajzsban és anélkül is. A 2005–06-os szezonban ünnepelte a klub fennállásának századik éfordulóját, ennek tiszteletére ismét új címert vezettek be, amiben visszatértek a Ted Drake által terveztetett címer elemei, a kék pálcatartó oroszlán és a körülötte levő rózsák, labdák, amik a szezon végén aranyszínűről ismét vörösre változtak A csapat mindig kék mezt viselt, habár kezdetben a jelenleginél világosabb árnyalatúbbat, és a maival ellentétben fehér nadrágot és sötétkék zoknit. A világoskék színt a klub akkori elnökének, Earl Cadogan-nak a lovaglóruhájáról vették át. A világoskék mez nem volt hosszú életű, 1912 körül felváltotta a királykék változat. Mikor Tommy Docherty az 1960-as évek elején menedzser lett, ismét megváltoztatta a mezt: a nadrágot kékre, a sportszárt fehérre cserélte. Szerinte ezek a színek egyedülkállóvá tették a csapatot, mivel egy nagy klub sem használta ezt a színösszeállítást. Ezt a felszerelést először az 1964–65-ös szezonban viselték. Idegenbeli mez 2007–08-ban A Chelsea hagyományos idegenbeli színei a sárga és a fehér kék szegéllyel, de mint a legtöbb csapatnál, náluk is voltak kivételek. Az első idegenbeli mez fekete-fehér csíkos volt, de egy mérkőzésen, az 1966-os FA-kupa elődöntőn az olasz Internazionale csapatához hasonlóan kék-fekete csíkos mezt viseltek. A hatvanas években, állítólag a magyar futball előtt tisztelegve, piros felsőben, fehér nadrágban, és zöld sportszárban is játszottak.[forrás?] Voltak azonban mentazöld (az 1980-as években), piros-fehér kockás (az 1990-es évek elején), valamint szürke-narancssárga (az 1990-es évek közepén) idegenbeli mezek is.[25] A 2007–08-as szezonban neonzöld, fekete csíkokkal ellátott idegenbeli mezt használtak.[26] Az Adidas három csíkja fekete, ami végigfut a mez ujján. A nadrág fekete, ugyanúgy, mint a sportszár, viszont néhány mérkőzésen ezek is neonzöld színűek. A csapat címerének háttere ezen a mezen neonzöld, az oroszlán és a kerete pedig fekete a hagyományos kék, fehér, piros és arany színek helyett.

A 2006–07-es szezonban harmadik mezt is készíttettek, ami teljesen fehér, kék és fekete szegéllyel. A Chelsea mezeit 2006-tól az Adidas készíti, a korábbi mezgyártójuk az Umbro volt. Az első mezszponzoruk a Gulf Air volt az 1983–84-es szezonban, majd a Grange Farms, a Bai Lin majd az olasz Simod volt a szponzor, mielőtt a számítógépgyártó Commodore International-lel írtak alá hosszútávú szerződést 1989-ben. A Commodore után 1995–1997-ig a Coors, 1997–2001-ig az Autoglass, és 2001–2005-ig az Emirates Airline szponzorálta a Chelsea-t. A jelenlegi mezszponzor a Samsung Mobile.

Big Ben (Nagy Béni) a londoni Westminster-palota toronyórájának harangja. A Westminster-palota épületének óratornya, melyben a Big Ben található, 1834-ben tűzvészben elpusztult. A palota, az angol parlament újjáépítésekor felkérték Benjamin Lewis Vulliamyt, a kor neves órását egy új óramű tervezésére, de ő a kivitelezést lehetetlennek tartotta. Egy műkedvelő órás, Edmund Beckett Denison vállalkozott a megvalósításra. Vita folyt arról, hogy az órát tervezzék a toronyhoz vagy fordítva. Végül Denison tervei alapján elkészült az óramű. A gátlómű egy gravitációs rendszer, ami annyit tesz, hogy egyes alkatrészeket nem rugó, hanem saját súlyuk vezet vissza alapállásba. Az inga 4 méter hosszú. A mutatók tervezésekor Denison a hó nyomására és a rájuk telepedő nagyobb madarakra is gondolt. A mutatók súlyának könnyítésére azokat ágyúfémből, (különlegesen könnyű és rugalmas) bronzból készíttette.

Az egész órákat 16 tonna tömegű harangon veri el az ütőmű. A Big Ben teljes szerkezete hat méter hosszú, két méter széles. A gyártási költségek csökkentésére a kerék fogait és egymáson csúszó alkatrészeit simára köszörülték. Egyébként a kovácsolás nyomait nem távolították el. Denison a nagy óra gyártásának, megkezdése előtt elkészíttette az óra modelljét, ami maga is tekintélyes szerkezet. A torony neve Óratorony, de ismert Szent István-torony, Big Ben-torony és Big Tom néven is. Ezen nevek némelyike hibás: a valódi Szent István-torony egy másik torony neve a palotában, a Big Ben pedig nem a torony, nem is az óra, hanem a harang neve. Az építés vezetőjének, Benjamin Hallnak az emlékét őrzi. A jellegzetes alakú toronyóra ütéseit a rádió is közvetíti. Az ütések jellegzetes melódiája, a Westminster-ütés világszerte elterjedt, más harangoknál, sőt, szobaóráknál is alkalmazzák.

Az Arsenal Football Club (röviden Arsenal, The Arsenal vagy az Ágyúsok) angol profi labdarúgócsapat Holloway-ben, Észak-Londonban. A Premier League-ben játszanak, és az egyik legsikeresebb klub az angol labdarúgásban 13 First Division és Premier League címmel és 10 FA Kupával. Az Arsenalt 1886-ban alapították, viszont első fontosabb trófeáikat az 1930-as években nyerték, öt League Championship címet és két FA Kupát. Egy sikertelen időszak után (a háború utáni években) a második olyan klub volt, amelynek sikerült megnyernie a duplát (az 1970–71-es szezonban). Az elkövetkezendő húsz év folyamán az egyik legsikeresebb angol csapat lett, ebben az időszakban az Arsenal megnyert két Duplát, a Premier League-et veretlenül, valamint az első londoni klub volt, amely elérte az UEFA Bajnokok Ligája döntőjét. A csapat színei hagyományosan piros és fehér, ezek a történelem során alakultak ki. Hasonlóan, az idők során a klub megváltoztatta székhelyét; a csapatot eredetileg Woolwichban, délkelet Londonban alapították, de 1913-ban elköltöztek a város északi részébe, az Arsenal Stadiumba, a Highburybe. 2006-ban egy kevésbé drasztikus költözéssel jöttek az Emirates Stadiumba a szomszédos Hollowaybe.

Az Arsenalnak hatalmas szurkolói bázisa van, akik kitartanak az ősi riválisokkal szemben más csapatokkal együtt. Ezek közül a legjelentősebb a szomszéd Tottenham Hotspur, akikkel a leghevesebb mérkőzéseket, az észak-londoni derbiket játsszák. Az Arsenal az angol labdarúgás egyik leggazdagabb klubja (2007 óta 600 millió fontjuk van), köszönhetően a formájuknak és kiemelt teljesítményüknek. Az Arsenal LFC a legsikeresebb angol klub a női labdarúgásban, amely kapcsolatban áll a férfi klubbal is. Az Arsenal Futball Klub története akkor kezdődött, amikor a Woolwich Arsenal Lőszergyár dolgozóinak egy csoportja úgy döntött, hogy futballcsapatot alakít 1886-ban. A klub a Dial Square név alatt játszott. Az első mérkőzésük egy 6-0-s győzelem volt az Eastern Wanderers ellen, 1886. december 11-én. Nemsokkal később Royal Arsenalra változtatták elnevezésüket és a csapat folytatta barátságos mérkőzéseit és a helyi kupaversenyeken szerepelt az elkövetkező néhány évben. 1891-ben a klub professzionális szintre fejlődött és megváltoztatta ismét a nevét, most Woolwich Arsenalra, végül 1893-ban csatlakozott a futball ligához. 1904-ben jutottak fel a Football League First Divisionbe. A földrajzi elszigeteltség a nézőszám csökkenését eredményezte, ami pénzügyi problémákhoz vezetett, és a teljes csőd 1910-ben következett be, amikor Henry Norris vette át a csapatot.[1] Norris megkísérelte a klub elmozgatását máshová, és 1913-ban, a Second Divisionbe való visszaesés után, az Arsenal elköltözött az Arsenal Stadiumba Highburyben, Észak-Londonban; a “Woolwich” nevet a következő évben pedig elvetették.[2] Az Arsenal csak 5. helyen végzett 1919-ben, de ennek ellenére csatlakoztak a First Divisionhöz a helyi rivális Tottenham Hotspur költségei következtében, állítólag jogtalan pénzforrások miatt.[3] Az első világháborút követően törtek fel az első osztályba, ahol a mai napig szerepelnek.

Mára az egyik meghatározó csapata éppúgy Európának, mint Angliának. 1925-ben, az Arsenal kijelölte Herbert Chapmant menedzsernek. Chapman kétszer nyert bajnoki címet a Huddersfield Townnal: 1924-ben és 1925-ben. Forradalmi taktikái és edzésmódszerei, az olyan sztárigazolásaival együtt, mint Alex James és Cliff Bastin, megszervezték az alapjait a klub uralkodásának az 1930-as évek angol labdarúgásában. A vezetése alatt az Arsenal megnyerte első fontosabb trófeáit – egy FA Kupát 1930-ban és két League Championshipet, 1931-ben és 1933-ban. Ezen felül Chapman állítólag benne volt az 1932-es London Underground állomás átnevezésben, amikor a “Gillespie Road”-ot “Arsenal tube station”-re nevezték, amivel ez az egyetlen Tube állomás, amit kifejezetten egy labdarúgócsapat után neveztek el.[4] Chapman hirtelen halt meg tüdőgyulladásban 1934 elején, de Joe Shaw és George Allison megbecsülték eredményes munkáját. Irányításuk alatt az Arsenal nyert még három bajnoki címet (1934-ben, 1935-ben és 1938-ban) és egy FA Kupát (1936-ban). Azonban az Arsenal az évtized végére kezdett elenyészni, mikor közbelépett a 2. világháború, ami a professzionális angol labdarúgás versenyképességének végét jelentette. A második világháború megállította az Ágyúsokat a menetelésben, de Tom Whittaker lett az új menedzser és újabb sikerek következtek. Az Arsenal bajnok lett az 1947/1948 és az 1952/1953-as szezonban, FA Kupát nyert 1950-ben és második lett 1952-ben. A 60-as évek kevesebb sikert hoztak a trófeák szerzése terén, két elvesztett találkozót említhetünk meg a Liga Kupa döntőjében 1968 és 1969-ben. Bertie Mee a 60-as évek közepén vette át a csapatot és az Arsenal 1969/1970-es szezonra ért be, amikor is megnyerte az első európai trófeát legyőzve az Anderlechtet 4-3-ra a két fordulós Fairs Cup döntőjében. A folytatás még ennél is jobb volt.

Az Arsenal csapata olyan játékosokat tudhatott soraiban, mint Charlie George, George Armstrong, Ray Kennedy és a kapitány McLintock. Az 1970/71-es szezonban Bertie Mee tanítványai dupláztak, azaz megnyerték a bajnokságot és az FA Kupát ugyanabban az évben. A bajnoki címet az ősi rivális Tottenham otthonában, a White Hart Lane-en gyűjtötték be egy 1-0-s győzelemmel az utolsó fordulóban, a Wembley-ben a kupa döntőjében pedig a ráadásban fordítva 2-1-re győzték le a Liverpool együttesét. A csapat három egymás utáni évben képviseltette magát a Wembley stadionban az FA Kupa döntő keretében Terry Neill irányításával. A másodikat meg is nyerték 3-2-es győzelemmel a Manchester United felett..[5] A mérkőzést „ötperces döntőként” emlegették. Az Ágyúsok 1980-ban eljutottak a Kupagyőztesek Európa Kupája döntőjébe, azzal a csapattal, mely a következő játékosokat tudhatta sorai közt: Graham Rix, Frank Stapleton, Pat Rice, David O’Leary és Liam Brady, de elvesztették a büntetőpárbajt a Valencia-val szemben. 1986-ban George Graham, tagja az 1971-es duplázó csapatnak, átvette a menedzserséget Don Howe-tól és dicsőséges napok következtek. Az Arsenal megszerezte első Ligakupa győzelmét 1986/87-ben, legyőzve a Liverpoolt 2-1-re a döntőben. Két évvel később megnyerték a League Championship-et Michael Thomas híres utolsó percben lőtt góljával, amely a szükséges 2-0-s győzelmet jelentette az Anfielden a Liverpool ellen a szezon legutolsó bajnoki meccsén.

Egy újabb bajnoki cím következett 1990/91-ben, amikor a csapat magáénak tudhatta a legjobb védekező alakzatot, így csak egy bajnoki mérkőzést vesztettek el az egész szezon folyamán. Graham Arsenalja nyert egy bajnoki címet 1991-ben, amikor csak egy meccset vesztettek, megnyerték az FA Kupát és a Ligakupát 1993-ban és egy európai trófeát, a Kupagyőztesek Európa Kupáját 1994-ben. Mindazonáltal Graham hírneve bemocskolódott, mikor kiderült, hogy jutalékokat szerzett ügynökétől Rune Hauge-tól egyes játékosok leigazolásával. Ez idő alatt George Graham elhagyta a klubot.[6] Bruce Rioch vette át a helyét, aki azonban csak egy szezont töltött a csapatnál, de ez idő alatt leigazolta Dennis Bergkamp-ot. 1997/98 volt Arsène Wenger első teljes szezonja a Highburyben, amikor is az Arsenal történelme során másodszor duplázott és hódította el a bajnoki cím mellett az FA Kupát és a mester pedig megkapta a Carling Év Menedzsere címét. Dennis Bergkamp is nevezve volt a Football Írok Szövetségének (FWA) Év Játékosa és a PFA Év Játékosa kitüntetésre. A hihetetlen szezon beteljesülése volt a francia válogatott Emmanuel Petit és Patrick Vieira számára a franciák Világbajnoki győzelme Franciaországban. Az ezt követő három évben a második helyezés elérése következett, 2000-ben pedig az Arsenal az UEFA-kupa-döntőjébe jutott, ahol is büntetőkkel elvesztették a mérkőzést. 2001-ben már a Bajnokok Ligája negyeddöntőjéig meneteltek az Ágyúsok, ahol vereséget szenvedtek a Valencia együttesétől. 2001/02-es szezonban fordult a szerencséjük és a klub története során harmadszor duplázott a Chelsea legyőzésével az FA Kupa döntőben és a bajnokság meghódításával. 13 mérkőzéses veretlenségi sorozat és az emlékezetes 1-0-s Old Traffordon aratott győzelemnek köszönhetően.

Az Arsenal veretlen maradt hazai pályáján a teljes évadban.[7] Ez is közrejátszott abban, hogy Arsene Wenger nevezve lett Barclaycard Év Menedzsere címre, miközben Robert Pirèst az FWA Év Játékosának választották. A következő évben az Arsenal nem tudta megvédeni címét, azonban az Ágyúsok lettek – 20 év után az első angol klub – akik két egymást követő évben elhódították az FA Kupát az 1-0-s Southampton felett aratott győzelemmel Cardiffban. Thierry Henry jelölve lett a szezon játékosának a PFA és a FWA által egyaránt, és csatlakozott Dennis Bergkamphoz a halhatatlanok közt az év góljával. A 2003/2004-es szezonban az Arsenal visszahódította a bajnoki címet egy csodálatos veretlenségi sorozat keretében, amikor is a klub az év során egyetlen vereséget sem szenvedett el. 11 ponttal végeztek az élen a második helyezett Chelsea előtt. A 13. bajnoki cím elnyerése során számtalan rekordot döntött meg a csapat. A spanyolok legfiatalabb tehetsége januárban érkezett- Cesc Fabregas- és az év végére megdöntötte a legfiatalabb Arsenal színekben pályára lépő játékosok rekordját, 16 év és 177 napjával. Dennis Bergkamp (1995-2006) Az FA Kupa elődöntőben elszenvedett vereség a Manchester United ellen, illetve a Bajnokok Ligája negyeddöntő veresége a Chelsea ellen véget vetett a reménykedésnek, hogy sikerülhet egy felejthetetlen triplázás. A bajnokságban a veretlenségi sorozat a következő évben tovább folytatódott és 2004 augusztusában megdöntötték a Nottingham Forest leghosszabb ideig tartó veretlenségi sorozatát az angol futball bajnokságban. Az Ágyúsok 5 trófeát hódítottak el 4 év alatt megnyerve az FA Kupát büntetőpárbajjal a Manchester United-dal szemben. A 2005/2006-os bajnokság volt a klub utolsó évada a Highbury-ben és végső tisztelgéssel búcsút intettek a klubnak 93 éven át otthont biztosító stadionnak.

A negyedik helyezést és a Bajnokok Ligájában való szereplés jogát az utolsó játéknapon biztosította be a csapat 4-2-es Wigan fellett aratott győzelemmel (valamint a Tottenham West Ham United-tól elszenvedett vereségével). Az Arsenal Highburyben elért eredményei: 2010 lejátszott mérkőzés során 1196 győzelem született, 475 döntetlen és mindössze 339 vereség. 4038 gólt lőttek az Ágyúsok és 1955-öt kaptak. A csúcspontja a szezonnak a klub csodálatos menetelése volt a 2005/2006-os Bajnokok Ligája sorozatban, ahol is bejutott a csapat a párizsi döntőbe. A 12 mérkőzésen át tartó veretlenségi sorozat a bizonyítéka, hogy az Arsenal kiérdemelte helyét a döntőben a Barcelona ellen május 16.-án a Stade de France stadionban. Annak ellenére, hogy Jens Lehmannt a 18. percben kiállították, az Arsenal szerezte meg a vezető találatot Sol Campbell fejesének köszönhetően. A második félidőben a spanyolok két késői góllal azonban összetörték a Párizsba utazó szurkolók szívét. Miközben az Arsenal készült az Emirates Stadiumba költözésre az Ágyúsok kapitánya és egyben legtöbb gólt szerző játékosa Thierry Henry elkötelezte magát az Arsenal mellett, mielőtt csatlakozott volna a világbajnoki döntőig menetelő francia válogatotthoz Németországban. 2006. július 6-án a klub elhagyta a Highbury-t, mely 93 éven keresztül a csapat otthonaként szolgált, és új otthonukba költöztek. Dennis Bergkamp, a legendás csatár Ajax elleni búcsúmérkőzése volt az első lejátszott mérkőzés az Emirates Stadionban. A 2006/2007-es szezon volt az utolsó az Arsenal élő legendájának Thierry Henry-nak! “Titi” szinte mindent elért amit labdarúgó megnyerhetett (Premier League bajnoki cím ’02,04; FA-kupa győztese ’02 ’03 ’05; Ligakupa győztese ’02 ’04; gólkirály: 2001-02, 2003-04, 2004-05, 2005-06) kivéve a BL cím amit 2006-ban a Barcelona vett el tőlük! Henry a 2007-es átigazolási szezonban hagyta el hőn szeretett klubját az Arsenalt, a gránátvörös-kékek kedvéért. Ezek okát a BL megnyerésével indokolta. Mint az “Ágyúsoknál” itt is a 14-es mezszámot kapta. Meccskép az Emirates stadionból (2007) Eközben a megújult Arsenal várva várta az új 2007-2008-as szezon-nyitányt.

A klub meglepően feledve játékos-veszteségeit a Fulham-et 2-1-re legyőzve mutatkozott be a Premier League első napján! A csapat nagyszerűen menetelt végig szinte ebben az idényben, de mint a legtöbb csapatnál itt is bekövetkeztek az állandó sérülések, a lendület visszaesése és persze a fáradtság is. Az F.A-kupában a Manchester United, a Liga-kupában a Tottenham, a Bajnokok Ligájából pedig a Liverpool búcsúztatta őket. A bajnokság dobogóján pedig a bronzérmet csípték el Wenger fiai. Mindezek ellenére remek szezont tudhattak maguk mögött. A következő szezon előtt távozott az “ágyúsok” német válogatott kapusa, Jens Lehmann, aki elképesztő védéseivel és botrányaival is nyomot hagyott az angol labdarúgás történetében, valamint a brazil szűrő, Gilberto Silva, de érkezett a kreatív francia szélső Samir Nasri és a tehetséges walesi belső középpályás, Aaron Ramsey. Jens Lehmannt Manuel Almunia pótolta a kapuban, aki már az ezt megelőző szezonban is rendszeresen védhetett, de ezúttal messze nem tudott olyan kiválóan teljesíteni. Az Arsenal szezonnyitó mérkőzésén Nasrinak mindössze négy percre volt szüksége, hogy betaláljon, ez volt a szezon első gólja is. Egy szezon alatt* A legtöbb gólt szerző Arsenal játékos: 44 Ted Drake 1934/35. A legtöbb angol bajnoki gólt szerző Arsenal játékos: 42 Ted Drake 1934/35. A legtöbb Premier Liga gólt szerző Arsenal játékos: 30 Thierry Henry 2003/04. A legtöbb gólt szerző Arsenal játékos, egy meccsen* 7 Ted Drake 1935. december 14-én, az Aston Villa elleni bajnokin, idegenben. A Highburyben: 5 Jack Lambert 1932. december 24-én a Sheffield United elleni bajnokin. FA kupa meccsen, a Highburyben: 4 Cliff Bastin 1932. január 9-én a Darwen elleni meccsen. FA Kupa meccsen, idegenben: 4 Ted Drake 1937. február 20-án a Burnley elleni meccsen. Európai kupamérkőzésen: 4 Alan Smith 1991. szeptember 18-án az FK Austria Wien elleni hazai meccsen. Liga Kupa meccsen: 4 Julio Baptista 2007. január 9-én a Liverpool FC ellen, idegenben. A legtöbb kapott gól egy játékostól, egy meccsen* A Highburyben: 4 Bobby Tambling 1964. március 14-én, a Chelsea elleni bajnokin. Idegenben: 4 Lionel Messi 2010. április 6-án, a FC Barcelona elleni UEFA-bajnokok ligája meccsen. 4 Colin Booth 1956. november 10-én, a Wolverhampton Wanderers elleni bajnokin. 4 Billy Walker 1920. augusztus 20-án, az Aston Villa elleni bajnokin. Egy hazai meccsen a legutóbbi 4, több mint 3 gólt szerző Arsenal játékos: 4 Thierry Henry 2004. április 16-án a Leeds United elleni bajnokin. 4 Ian Wright 1991. december 21-én az Everton elleni bajnokin. 4 Alan Smith 1991. szeptember 18-án az FK Austria Wien elleni Európa Kupa meccsen. 4 Cliff Holton 1956. október 6-án a Manchester City FC elleni bajnokin. Egy idegenbeli meccsen a legutóbbi 4, több mint 3 gólt szerző Arsenal játékos: 4 Andrej Arsavin 2009. április 21-én a Liverpool FC elleni bajnokin. 4 Julio Baptista 2007. január 9-én a Liverpool FC elleni Liga Kupa meccsen. 5 Tony Woodcock 1983. október 29-én az Aston Villa elleni bajnokin. 4 David Herd 1958. szeptember 6-án az Everton elleni bajnokin. A legfiatalabb gólszerző* Cesc Fàbregas 2003. december 2-án, 16 évesen és 212 napossan a Wolverhampton Wanderers elleni Liga Kupa meccsen. Angol bajnoki/Premier Liga meccsen: Cesc Fàbregas 17 évesen és 113 napossan, 2004. augusztus 25-én a Blackburn ellen. Európai kupameccsen: Cesc Fàbregas 2004. december 7-én, 17 évesen és 217 napossan a Rosenborg BK elleni UEFA-bajnokok ligája meccsen. FA Kupa meccsen: Cliff Bastin 1930. január 11-én, 17 évesen és 303 napossan a Chelsea ellen. Aki mesterhármast ért el: John Radford 1965. január 2-án, 17 évesen és 315 napossan a Wolverhampton Wanderers elleni bajnokin. A legtöbb UEFA-bajnokok ligája gólt szerző Arsenal játékos: 35 Thierry Henry.

A leghamarabb szerzett gól: Gilberto Silva a 20. másodpercben, 2002. szeptember 25-én a PSV Eindhoven elleni UEFA-bajnokok ligája meccsen. Győzelem (Minden meccs) 14/14 1987. szeptember 12-től illetve 2002. február 10-től Döntetlen (Minden meccs) 6 1961. március 4-től Vereség (Minden meccs) 8 1977. február 12-től Angol bajnoki győzelem 10 1987. szeptember 12-től Premier Liga győzelem 14 2002. február 10-től Győzelmek a szezon kezdetétől 8/6/4 (1903/04),(1947/48),(2003/2004) Angol bajnoki vereség 7 1977. február 12-től Premier Liga vereség 4/4 1992. november 21-től illetve 1995 március 5-től Angol bajnoki döntetlen 6 1961. március 4-től Premier Liga döntetlen 5 1994. január 3-tól Veretlenség (Minden meccs) 28 2007. április 9. – 2007. november 24-ig Veretlenség (Angol bajnoki) 26 1990. április 28-tól Veretlenség (Premier Liga) 49 (Angol rekord) 2003. május 7. – 2004. október 24-ig Veretlenség a szezon kezdetétől (Angol bajnoki) 23 1990. augusztus 25. – 1991 február 2-ig Veretlenség a szezon kezdetétől (Premier Liga) 38 Teljes szezonon át, 2003. augusztus 16. – 2004. május 15-ig Veretlenség hazai (Angol bajnoki) meccseken 33 1902. november 1-től Veretlenség hazai (Premier Liga) meccseken 32 2003. május 7-től Győzelem nélkül (Minden meccs) 19 1912. szeptember 28-tól Győzelem nélkül (Angol bajnoki) 23 1912. szeptember 28-tól Győzelem nélkül (Premier Liga) 8 1992. november 21-től Megnyert meccsek hazai pályán (Angol bajnoki) 15 1903. szeptember 5-től Megnyert meccsek hazai pályán (Premier Liga) 12 2001. február 23-tól Megnyert meccsek vendég pályán (Angol bajnoki) 6 1977. október 22-től Megnyert meccsek vendég pályán (Premier Liga) 8 2002. január 23-tól Elvesztett meccsek hazai pályán (Angol bajnoki) 4x(3) A legutóbbi 1959. november 14-től Elvesztett meccsek hazai pályán (Premier Liga) 2x(4) A legutóbbi 1995. december 30-tól Elvesztett meccsek vendég pályán (Angol bajnoki) 13 1924. december 13-tól Elvesztett meccsek vendég pályán (Premier Liga) 4/4 1992. november 21-től illetve 1995. március 8-tól Győzelem nélkül hazai pályán (Angol bajnoki) 16 1911. április 27-től Győzelem nélkül hazai pályán (Premier Liga) 8 1994. november 6-tól Veretlenség vendég pályán (Angol bajnoki) 13 1990. május 5-től Veretlenség vendég pályán (Premier Liga) 23 2001. augusztus 18-tól Győzelem nélkül vendég pályán (Angol bajnoki) 15 1928. január 7-től Győzelem nélkül vendég pályán (Premier Liga) 6x(4) A legutóbbi 1999. december 26-tól Kapott gól nélkül (Angol bajnoki) 8 1903. április 10-től Kapott gól nélkül (Premier Liga) 6 1999. december 26-tól Lőtt gól nélkül (Angol bajnoki) 6 1987. február 25-től Lőtt gól nélkül (Premier Liga) 4 1992. november 21-től Legalább 1 rúgott gól (Angol bajnoki) 31 1930. május 3-tól Legalább 1 rúgott gól (Premier Liga) 55 (Angol rekord) 2001. május 19. – 2002. december 7-ig Legalább 1 kapott gól (Angol bajnoki) 39 1930. április 2-től Legalább 1 kapott gól (Premier Liga) 11 2001. december 9-től Győzelem hazai pályán: 12-0 1900. március 12-én, a Loughborough Town elleni bajnokin. Szintén 12-0 az Ashford United elleni FA Kupa meccsen 1893. október 14-én Győzelem vendég pályán: 7-0 1993. november 3-án a Standard Liege elleni European Cup Winners meccsen. Vereség hazai pályán: 0-6 1899. január 28-án a Derby County elleni FA Kupa meccsen. Vereség vendég pályán: 0-8 1896. december 12-én a Loughborough Town elleni bajnokin. Döntetlen hazai pályán: 4-4 2008. október 29-én a Tottenham elleni bajnokin. Döntetlen vendég pályán: 6-6 1930. április 21-én a Leicester City elleni bajnokin.

London (ˈlʌndən (segítség·infó)) az Egyesült Királyság és azon belül Anglia fővárosa, világváros, a korábbi Brit Birodalom fővárosaként a világ egyik politikai, pénzügyi és kulturális központja. Nagy-London népessége 7 172 091 fő,[1] de az agglomerációval együtt ennél több millióval magasabb. Népességében rengeteg különböző nemzet, kultúra és vallás képviselteti magát, így Európa és a világ egyik legmultikulturálisabb és az Európai Unió legnépesebb városa. London rengeteg intézménynek, szervezetnek és cégnek ad otthont, több világhírű múzeum, színház, koncertterem, repülőtér, vasútállomás, palota és hivatal található itt. 2005. július 6-án Londont választották a 2012-es nyári olimpiai játékok színhelyének, így ez lesz az első város, ahol harmadszor is megrendezik a neves sporteseményt. Ma Londonnak rendszerint a Nagy-London néven is ismert egész várost hívjuk, ami a belvárosból (City) és harminckét londoni Borough-ból áll. Történelmi szempontból a név a Cityre vonatkozik, amiből a mai város kinőtt. 1889 és 1965 között a korábbi London megyére is hivatkozott, ami a mai Belső-London területével egyezik meg. London központjának (Charing Cross) koordinátái: é. sz. 51° 30′ ny. h. 0° 8′. Az ókori rómaiak Londinium város központját a London Kővel jelölték. Egy Landsat 7 műholdkép Nyugat-Londonról. Középen a zöld terület a Hyde Park, tőle jobbra a Green Park és a St. James’s Park London elhelyezkedése Európán belül Nagy-London területe 1579 km². London kikötőváros a Temze partján. A folyó nagy hatással volt a város fejlődésére. Londont a Temze északi partján alapították és több száz éven át egyetlen híd, a London Bridge vezetett át a folyón.

Emiatt a város központja sokáig az északi parton volt. Amikor a 18. században több hidat is építettek, a város nagyobb iramban kezdett terjeszkedni a környező sík és enyhén dombos vidékeken. Emiatt London nagyjából kör alakú lett. A Temze régebben sokkal szélesebb és sekélyebb folyó volt, mint ma. A partját beépítették, és több mellékfolyója ma a föld alatt folyik. Mivel a város közel fekszik ahhoz a helyhez, ahol a Temze a tengerbe folyik, az apály-dagály váltakozása áradással fenyegeti. Ezt fokozza a tengerszint lassú, de folyamatos emelkedése. Ezt gátakkal próbálják szabályozni. Budapesttől 1670 km-re fekszik. London éghajlata mérsékelt övi, meleg, de ritkán forró nyárral, hűvös, de ritkán hideg téllel és állandó, nem kevés csapadékkal (napi rendszerességgel). A nyári hőmérséklet ritkán magasabb, mint 30 °C, bár az utóbbi években némi emelkedés volt megfigyelhető. A valaha mért legmagasabb hőmérséklet 37,9 °C volt a Heathrow repülőtéren 2003-ban. Hóesés ritkán van. Az átlagos csapadék évente kb. 800–1000 mm. Londonra sajátos mikroklíma jellemző: a sűrűn beépített terület raktározza a hőt, így a városban gyakran 5 °C-kal is melegebb van, mint a környező területeken. A napsütéses órák száma november, december, január, február hónapokban minimális: 0-1 óra a napi átlag. A rómaiak előtti korból kevés lelet maradt fenn. Londont a rómaiak alapították, mint Britannia provincia fővárosát, miután Kr. u. 43-ban Claudius császár a mai Anglia legnagyobb részét meghódította. Londinium-nak nevezték el. A név nem latin, hanem kelta eredetű, feltehetően a kelta Londinos személynévből ered. [2] Egy másik elmélet szerint a név egy a kelta kor előtti (őseurópai) Plowonida szóból származik, ami körülbelül annyit jelent, hogy „település a széles folyó partján”. [3] A Római Birodalom bukása után Londont elhagyták a rómaiak. A 7. században Egy Lundenwic nevű szász város épült nem messze a mai Aldwychtől nyugatra.

A régi római város a 9. században vagy a 10. század elején népesült be újra. Westminster egykor önálló város volt, a középkor óta az angol királyi udvar székhelye. Végül a két város egybeépült, így jött létre a mai London alapja, bár ekkor még nem volt főváros (a hampshire-i Winchester volt az a 12. századig.) London növekedésnek indult, és a következő pár évszázadban magába olvasztotta a környező kisvárosokat és falvakat. A 16. századtól a 20. század elejéig a Brit Birodalom fővárosa volt. 1666. szeptember 2-án kezdődött el a nagy londoni tűzvész, amely a belváros nagy részét elpusztította. A tűz egy pék faházából indult el, a következő három nap folyamán több mint 13 000 ház pusztult el, köztük a St Paul Church. A város tíz év alatt újraépült. A 18. században a fejlődés felgyorsult. A 19. század elejére a világ legnagyobb városa lett. Az önkormányzat igyekezett teljesíteni a gyors növekedés okozta követelményeket. 1855-ben alapították a Metropolitan Board of Works-t arra a célra, hogy biztosítsa a megfelelő infrastruktúrát a gyorsan növekvő városnak. 1889-ben ehelyett hozták létre London megyét, amit London megye tanácsa irányított – az első szervezet, mely egész London közigazgatását irányította. A lángoló London egy német rakétatámadás után (1941) A 20. század elején a londoniak szénnel fűtöttek, ami hatalmas füstmennyiséget okozott. Az éghajlati körülményekkel együtt ez gyakran szmogot okozott, a jól ismert „londoni köd”-öt. 1956-ban törvényt hoztak a tiszta levegőért, miután 1952. december 5. és 9. között öt napig szmog nehezedett a városra, több mint 4000 ember halálát okozva. A törvény értelmében füstmentes zónákat alakítottak ki, ahol füstöt nem okozó fűtőanyagot kell használni. London arculatában a legnagyobb változást az elmúlt 100 évben a német bombázások okozták a II. világháború idején. A bombázás több mint 30 000 embert ölt meg, és rengeteg épületet elpusztított. Az elpusztult részek az 1950-es, 60-as és 70-es években többféle stílusban épültek újjá, ezért Londonra jellemző, hogy arculata építészetileg nem egységes. 1965-ben London megye tanácsát felváltotta Nagy-London tanácsa (Greater London Council, GLC). Több újabb település is a város része lett, a jelenlegi kerületek közül 20. A GLC-t 1986-ban eltörölték, mert összeütközésbe került a Thatcher-kormánnyal, és hatásköre átkerült az egyes kerületekhez. 2000-ben újra központosították a város feletti hatalmat, és polgármestert választottak Ken Livingstone személyében. 2008. május 4-e óta Boris Johnson Greater London polgármestere.

Az 1997-es tűzszünetig London gyakran az IRA egyik célpontja volt az észak-írországi területek feletti egyet nem értés miatt. 2005. július 7-én Londont terrortámadás érte, alig 24 órával azután, hogy London megkapta a 2012-es olimpia rendezésének jogát. 2011. augusztus 6-án zavargások törtek ki London Tottenham kerületében miután Mark Duggant, egy töltött maroklőfegyverrel felfegyverkezett jamaicai származású drogkereskedőt rendőrök megöltek egy intézkedés során. Mark Duggan tagja volt egy korábban rendőrgyilkosságot elkövető bandának. A tottenhami zavargások átterjedtek a város egyéb kerületeire és az Egyesült Királyság más városaira is, ahol főleg fiatalok által elkövetett tömeges gyújtogatásokra, fosztogatásokra és egyéb erőszakos bűncselekményekre került sor. Ma Nagy-London a belvárosból és 32 kerületből (borough; köztük Westminster városa) áll. A legjelentősebb központ Westminster, itt található a West End, London legfontosabb kulturális, szórakoztatóipari és bevásárlónegyede, itt található a pénzügyi intézmények kivételével a legtöbb, a városban található cég székhelye és az Egyesült Királyság kormányzati épületei. A londoni City a világ bankjainak központja és Európa fő üzleti központja. Itt található Európa 500 legnagyobb cége közül több mint száznak a székhelye. A londoni tőzsde nagyobb forgalmat bonyolít, mint New Yorké és Tokióé együtt. A City hétköznapokon rendkívül forgalmas, de hétvégeken meglehetősen csendes, mert lakónegyedek nemigen találhatóak itt. London nagyszámú látogatót és turistát vonz. A turistalátványosságok nagyrészt a város középső részén vannak (Central London), a Cityben, a West Enden, Westminsterben (Westminsteri apátság, Buckingham-palota, Kensington és Chelsea kerület (Tudományos Múzeum, Victoria és Albert Múzeum) és a Hyde Park. Fontos turistalátványosságnak számítanak még a Szent Pál-katedrális, a Nemzeti Galéria, a Globe Színház, a Tate Galéria, a London Bridge, a Tower híd és a Tower, a London Eye, a British Museum Bloomsburyben és sok más múzeum és látványosság. London a nemzetközi gazdaság és kereskedelem, legnagyobb központja, valamint egyike a világgazdaság három nagy központjának. (London, New York, Tokió [7]) Mint Európa legnagyobb teljesítményű városi gazdasága, London évről évre az ország GDP-jének a 19%-át adja.[8] Ez összegszerűen 2005-ben 219 milliárd font. A londoni nagyvárosi körzet termeli meg az ország GDP-jének 30%-át, azaz 2005-ben 345 milliárd fontot.[9] Londonnak öt nagyobb gazdasági körzete van.

Ezek: a City, Westminster, Canary Wharf, Camden & Islington és Lamberth & Southwark. London legjelentősebb iparága a pénzügyi szektor, ezen belül pedig a pénzügyi export, mely az ország fizetési mérlegének jelentős hányadáért felelős.[10] A City Európa legforgalmasabb pénzügyi és gazdasági központja. Bankoknak, biztosítóknak, brókercégeknek, ügyvédi és könyvelőirodáknak nyújt helyet. Egy második, kisebb pénzügyi központ fejlődik ki a Canary Wharfon, a Citytől keletre. Itt van a HSBC, a Reuters, a Barclays és sok más, elsősorban jogi iroda világméretű központja. Londonban bonyolították le a világpénzben (euróban és dollárban) lebonyolított üzletek 31%-át. Ez naponta átlagosan 753 milliárd dolláros forgalmat jelent. Több dollárban denominált üzletet kötöttek itt, mint New Yorkban, és több euróban denominált üzletet kötöttek, mint bármelyik eurózónához tartozó ország városaiban.[11][12] A Bank of England, az Egyesült Királyság központi bankja. Az FTSE 100-ban szereplő cégeknek több mint a fele, és Európa 500 legnagyobb cégéből 100-nak Londonban van a központja. Az FTSE 100 tagjainak 75%-ának a város vonzáskörzetében van a székhelye, valamint a Fortune 500 75%-ának van a városban irodája. A médiaszektor szintén nagy számban képviselteti magát, a médiaipar a város második legnagyobb gazdasági szolgáltató szektora.[13] A BBC az iparág legnagyobb foglalkoztatója. Több társaságnak is a város környékén van a székhelye. Sok országos újságot Londonban szerkesztenek, amiket leginkább a Fleet Streettel hoznak összefüggésbe az emberek. Mostanában azonban többségük a Canary Wharf körül készül. A hang- és filmfelvételeket leggyakrabban a Sohóban készítik. A turizmus szintén London kulcsfontosságú területeihez tartozik. 2003-ban 350 000 teljes munkaidőben foglalkoztatott dolgozó dolgozott ebben a szektorban,[14] míg a turisták által itt hagyott pénz elérte a 15 milliárd fontot.[15] London a turisták egyik kedvelt célpontja, évente 27 millió vendégéjszakát regisztrálnak, ezzel Párizs után a második leglátogatottabb város.[16] Régen a Port of London a világ legnagyobb kikötője volt, most pedig a 3. legnagyobb az országban. A kereskedelem nagy része elhagyta a várost, s a közeli Tilbury lett a rakodás helyszíne.

Az egyre növekvő iparosodással London lakossága a 19. század végén és a 20. század elején rohamléptekkel bővült, és 1925-ig a világ legnépesebb városa volt. Ekkor előzte meg lakosságszámban New York. 2005 közepén Nagy-London lakossága egyes becslések szerint 7 517 700 fő volt.[17] A városi terület egyre inkább növekszik, az agglomerációval együtt lakossága definíciótól függően 12-14 millió fő közé tehető.[18][19] Az Eurostat egyik jelentése szerint London az EU legnépesebb városa és agglomerációja.[20] A régió területe 1579 négyzetkilométer, népsűrűsége pedig 4761 fő km²-enként, több mint tízszer annyi, mint más angol régiókban. A 2001-es népszámlálás adatai alapján a lakosság 71,15%-a fehérnek (brit 59,79%, ír 3,07%, egyéb fehér 8,29%), 12,09%-uk indiainak, pakisztáninak, bangladesieknek vagy egyéb ázsiainak (többségében srí lankaiaknak araboknak vagy más dél-ázsiai népcsoporthoz tartozónak, 10,91% feketének, 3,15%-uk kevert nemzetiségűnek, 1,12%-uk kínainak, 1,58%-uk egyéb kisebbséghez tartozónak vallotta magát. A lakosság 21,8%-a született az EU-n kívül. Az írek alkotják a legnagyobb külföldön született csoportot. A City (teljes nevén City of London), gyakran hivatkoznak rá mint The Square Mile (A Négyzetmérföld), mivel megközelítőleg ennyi a területe, ami kb. 2,6 km²-nek felel meg) a világ egyik legfontosabb pénzügyi központja. Területét tekintve a legkisebb londoni kerület, de egyfajta város a városon belül, számos előjoggal rendelkezik, amik évezredes történelmi hagyományokon alapulnak (886-tól kezdődően), így például az uralkodó csak a City Polgármestere, a Lord Mayor társaságában léphet a City területére. A kerületet a Guildhallban székelő, 900 éves hagyományra visszatekintő Corporation of London nevű tanács kormányozza; saját rendőrsége is van, a Londoni Metropolitan Police (közkeletű nevén a Scotland Yard) hatásköre nem terjed ki a Cityre. A régmúltban fontos szerepe volt még a különböző szakmák céhjeinek, a Livery Companyknek, ma szerepük már inkább csak ceremoniális és karitatív, összesen 107 működik belőlük. A City pontos határai ezen a honlapon láthatók: [2] Érdekesség, hogy két híd, a London Bridge és a Blackfriars Bridge teljes hosszában a Cityhez tartozik, míg az alattuk elfolyó Temze csak a közepéig, onnan a túlparti Southwark kerülethez. További érdekesség, hogy a City határain jóval túl, más kerületekben fekvő néhány zöldterület is City része, így észak-keleten az eppingi erdő, ÉNY-on a Hampstead Heath és a Queen’s Park, vagy keleten a West Ham Park.

A városképet egykor a Szent Pál katedrális uralta, ma rengeteg magas épület található itt, a legmagasabb a 42-es torony, ami megépítésekor az ország legmagasabb épülete volt, nevét 42 emeletéről kapta és ismert NatWest-toronyként is. Másik, újabb keletű látványossága a The Gherkin (Az Uborka) néven ismert irodaépület, ennek hivatalos neve 30 St. Mary Axe (ami a címe is egyben), de gyakran hivatkoznak rá Swiss Re Towerként is, ez a név az építtető svájci biztosítótársaságra utal. Bár az utóbbi időben több nagy beruházás is kezdetét vette, a London Bridge Station és a Guy’s Hospital közötti területen épül a Shard London Bridge nevű épület, amely 306 méter magas lesz, ha elkészül, és ezzel az Egyesült Királyság legmagasabb épületének számít majd. Fordított jégcsap formája egyedülállóvá teszi a világon.[21] A Bishopsgaten épülő The Pinnacle és a Heron Tower is megváltoztatni készülnek a jól ismert városképet.[22] A City népessége viszonylag alacsony (kb. 7000 fő), de munkanapokon ez 300 000-re emelkedik. Legfontosabb pénzügyi kerületként az utóbbi időben versenytársa lett a kelet-londoni Canary Wharf. A West End London legnagyobb bevásárlónegyede és szórakoztatóipari központja. Az elnevezés „hatóköre” nincs pontosan körülhatárolva, nagyjából a City-től nyugatra, a Temzétől északra eső területet szokás így hívni, nyugati határának kb. a Hyde Parkot szokás tekinteni. Legismertebb helye a Trafalgar Square. Az Oxford Street a világ egyik legismertebb bevásárlóutcája. Keleti végétől délre található a Soho, egy kis utcák hálózatából álló, éttermekkel, pubokkal, kisebb boltokkal, színházakkal és mozikkal teli városrész, ahol több film- és reklámcég központja található. A Piccadilly egy jelentős útvonal, ami a Piccadilly Circustől a Hyde Park Cornerig vezet. A West End neve egyet jelent a professzionális színházakkal is, mintegy negyven jelentősebb és több kisebb található belőlük itt, nagy részük az Oxford Street, Regent Street, Strand, Kingsway által határolt területen, amit szokás Theatreland-nek is nevezni, és ide sorolható még a Temze túlpartján található South Bank is. A színházak nagy része magántulajdonban van és hasonlatosan a New York-i Broadway-hez, főleg populáris darabok, musicalek, vígjátékok és klasszikus művek mennek. Gyakori vendégek a színpadokon a filmvilág sztárjai, 2005-2006-ban itt játszik/játszott többek között Kevin Spacey, Jeremy Irons, Val Kilmer, Ewan McGregor, Brooke Shields, Woody Harrelson, Kathleen Turner, David Schwimmer, Keira Knightley. Néhány darab olyan sikeres, hogy hosszú évek óta megszakítás nélkül játsszák, az Agatha Christie művéből készült Egérfogó (Mousetrap) például 54. éve, 1953 óta megy ugyanabban a színházban, de van néhány 20 és számos 10 éve vagy még régebben futó darab is. A Macskák több mint 9000 előadást ért meg 21 év alatt, amikor 2002-ben lekerült a műsorról. London korai ipari fejlődésének nagy része itt zajlott le.

Évtizedekig elmaradott, szegény területnek számított. Manapság ez a városrész fejlődik a legdinamikusabban, mozgatórugója a közelgő olimpia mellett a gazdasági átalakulás, az ipari termelés és a tömegáruk és nyersanyagok kereskedelmének csökkenése, illetve átalakulása. Az East End van a legközelebb az eredeti kikötőkhöz, emiatt a legtöbb bevándorló itt telepedett le. Az East End a Citytől keletre terül el, és itt található Whitechapel, Mile End, Bethnal Green, Hackney, Bow és Poplar. Itt helyezkedik el London legtöbb piaca és számos múzeum. Az „igazi londoni”-nak tartott Cockney akcentus is innen származik. Stratford városrész lesz a 2012-es olimpia központja, ide épül az Olimpiai Stadion, az olimpiai falu, több sportcsarnok és kisebb stadion, valamint két új vasúti pályaudvar és számos más beruházás is. A Docklands (Dokknegyed) ami főleg az Isle of Dogs félszigeten és attól keletre, a Temze északi partján található, nagyfokú fejlődésen ment keresztül az 1980-as évek kezdete óta. Wappingban rengeteg volt raktárat foglaltak el művészek, hogy műteremként és olcsó, tágas lakásként használják. Ez magára vonta az ingatlanfejlesztők figyelmét is. A nagyarányú fejlesztések következtében kialakult a Canary Wharf, melynek legismertebb épülete a One Canada Square irodaépület, az Egyesült Királyság legmagasabb felhőkarcolója. Az elmúlt 3-4 évben több újabb felhőkarcoló épült és épül jelenleg is, több cég (befektetési bank, jogi cég) is megjelent a környéken. Egyre gyarapodik a lakóépületek, elsősorban a magas apartmanházak száma, éttermek és night clubok nyíltak, bevásárlóközpontok és mozikomplexum is épült. A folyamatosan bővülő, korszerű magasvasút, a Docklands Light Railway köti össze a londoni metróval. Kelet felé, Newham kerületben található a London városi repülőtér (London City Airport) és az ExCeL kiállítóközpont. Nyugat-Londonban található több is a régi, divatos és drága lakónegyedek közül, például Notting Hill, amelyet egy mozifilm is híressé tett és amely minden évben otthont ad a híres Notting Hill Karneválnak is. Tőle nem messze található a híres régiségpiac a Portobello Roadon. Kensington és Chelsea az ország legdrágább lakóhelyei. Híres még a Kings Road, egy elegáns bevásárlóutca. Nyugat felé, White Citynél található a BBC fő központja, még nyugatabbra, Hillingdon kerületben pedig a Heathrow repülőtér. Richmond upon Thames kerületben található két gyönyörű folyóparti városrész, Richmond upon Thames és Twickenham. (Magát a kerületet gyakran egyébként nem Nyugat-London, hanem Délnyugat-London részének tartják, mivel ez az egyetlen londoni kerület, amely átnyúlik a Temzén.) Itt található London legnagyobb parkja, a Richmond Park, valamint a Twickenham stadion, az angol rögbiszövetség központja. Igen nevezetes a Royal Bothanic Gardens Kew (Kew Királyi Botanikai Kertek), vagy röviden Kew Gardens, a pálmaházával, könyvtárával és a nevezetes pagodájával.