A Chelsea Football Club (Chelsea FC) egy profi angol labdarúgóklub Nyugat-Londonban. 1905-ben alapították, jelenleg az FA Premier League-ben, az angol első osztályban szerepel. A 2005–06-os szezonban sikeresen megvédték előző idényben szerzett bajnoki elsőségüket. A Chelsea stadionja, a Stamford Bridge a Fulham Roadon található, Nyugat-Londonban. 42 055 fő befogadására képes. A Chelsea megalapítása óta itt rendezi otthoni mérkőzéseit. A klub hagyományos mezszíne a kék felső és alsó, valamint a fehér sportszár, jelvényében egy pálcát tartó kék címeroroszlán látható. Roman Abramovics orosz olajmágnás 2003-ban megvásárolta a klubot. 1896-ban a futballrajongó üzletember, Henry Augustus „Gus“ Mears és a testvére, Joseph megvásárolták a Stamford Bridge Athletics Ground-ot Fulham-ben, Nyugat-Londonban, hogy ott elsőosztályú labdarúgó mérkőzéseket rendezhessenek.
Egészen 1904-ig, a korábbi tulajdonos haláláig várniuk kellett, hogy megvehessék a fennmaradó tulajdont. A Fulham FC-t nem sikerült rávenniük, hogy használják a területet, a csapat egy, a bérleti díjról szóló vitát követően utasította el az ajánlatot, így Mears fontolóra vette az ötletet, hogy eladja a területet egy vasúti vállalatnak, a Great Western Railway Company-nek, akik szenet akartak itt lerakni. Ezt végül mégsem tette meg, kollégája, Fred Parker rábeszélte, hogy tartsa meg a területet, és alapítson egy saját labdarúgócsapatot. A Chelsea FC-t 1905. március 10-én alapították a stadionnal szemben levő Rising Sun pubban (ma: The Butcher’s Hook) a Fulham Road-on. Mivel a stadion London Fulham kerületében volt, a reális csapatnév a Fulham FC lett volna, viszont ez már foglalt volt. Végül a szomszédos kerületről, a Royal Borough of Kensington and Chelsea-ről lett az újonnan alapított klub elnevezve, miután a London FC, Kensington FC és Stamford Bridge FC nevek el lettek utasítva. A Southern Football League-be nem nyertek felvételt a Fulham és a Tottenham Hotspur tiltakozása miatt, viszont nem sokkal később, 1905. május 29-én felvették a klubot az akkori másodvonalba. A Chelsea lett az első csapat, akik lejátszott mérkőzés nélkül kerültek a Football League-be. A klub első címerén egy nyugdíjas volt látható, amiről aztán a csapat az egyik becenevét is kapta: The Pensioners, azaz a nyugdíjasok. Első felszerelésük kék mez volt fehér nadrággal és sötétkék sportszárral. A kék színt Lord Chelsea lóversenyző ruhája után vették fel. Első bajnoki mérkőzésüket a Stockport County ellen játszották 1905. szeptember 2-án, amit 1–0-ra elveszítettek. Első hazai meccsük egy barátságos mérkőzés volt az élvonalbeli Liverpool ellen, amit 4–0-ra megnyertek. A skót John Tait Robertson volt a csapat első menedzsere.
A Chelsea ezután már más csapatokból is erősítette keretét; olyan játékosok érkeztek, mint a kapus William Foulke, aki FA Kupa-győztes volt korábbi klubjával, a Sheffield United-del, vagy a csatár Jimmy Windridge, aki a Small Heath csapatától igazolt át. A csapat az első szezonja végén a tekintélyes 3. helyen végzett. Robertson 1907 januárjában hagyta ott a Chelsea-t, és ment át a Glossop-hoz. Utódja a menedzseri posztot ideiglenesen átvevő William Lewis lett, aki feljuttatta a csapatot az elsőosztályba. A feljutáshoz nagyban hozzájárult góljaival Windridge és George Hilsdon, aki debütáló mérkőzésén 1906. szeptember 1-jén máris öt gólt szerzett a Glossop ellen, a teljes szezonban pedig 27-ig jutott.[1] Ő volt a legelső játékos, aki 100 gólt szerzett a csapatnak. Lewis-t David Calderhead követte, aki az elkövetkező 26 évre, egészen 1933-ig a Chelsea menedzsere lett.
A csapat első szezonjai csak kisebb sikereket eredményeztek, és nem volt állandó helyük az elsőosztályban; az 1909–10-es szezonban kiestek, majd 1911–12-ben ismét élvonalbeliek lettek. 1914-ben elérték addigi legjobb eredményüket: a 8. helyet a tabellán. Az 1914–15-ös szezonban utolsó előttiként végeztek, ez volt a legutolsó szezon, mielőtt az első világháború miatt felfüggesztették a labdarúgást Angliában. A csapat normális esetben kiesett volna, de a bajnokság a háború után 20-ról 22 csapatra bővült, így maradhadtak az elsőosztályban. A változatos sors ellenére a Chelsea az egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező csapat lett. A kezdeti mérkőzéseikre csak 5-6,000 ember látogatott ki, majd 1906-ban nagypénteken már 67,000 ember előtt játszottak a Manchester United elleni bajnokin, ami akkor egy másodosztályú mérkőzésnél rekordnak számított. 55,000 néző előtt játszották le az első londoni derbit az élvonalban a Woolwich Arsenal ellen, ami szintén rekord volt akkor az elsőosztályban. A Swindon elleni FA Kupa mérkőzést pedig 77,952-en nézték meg 1911. április 13-án. 1915-ben a csapat egészen az FA Kupa döntőjéig vitte, ahol aztán az Old Traffordon 3–0-ra kikaptak a Sheffield Unitedtől.
A döntőt Khaki Final-ként is nevezték, mivel sok egyenruhás katona követte a nézők közt a mérkőzést.[ A két világháború között nem sikerült semmilyen kiírásban sem győzedelmeskednie a Chelsea-nek. Az 1919–20-as volt az első teljes szezon a világháború után, és a Chelsea addigi legsikeresebb idénye. Jack Cock 24 góljának is köszönhetően harmadikként végeztek a bajnokságban, és az FA Kupa elődöntőjébe is bekerültek, ahol azonban az későbbi győztes Aston Villa csapatától kaptak ki 3–1-re, így nem játszhattak a döntőben a Stamford Bridge-en. A csapat a 1923–24-es idényben ismét kiesett a másodosztályba. A következő 5 évben négyszer végeztek feljutásközeli helyen (1925-ben 5.-ek, 1926-ban 3.-ak, 1927-ben 4.-ek és 1928-ban ismét 3.-ak lettek), végül az 1929–30-as idényben sikerült a feljutás az élvonalba, ahol a következő 32 évben meg is maradtak. A visszajutás örömére a csapat 25,000 fontért vásárolt új játékosokat: a skót támadót, Hughie Gallacher-t (10,000 fontért), Alex Jackson-t és Alec Cheyne-t. Különösen Gallacher számított korszakának egyik legnagyobb tehetségének, korábbi klubjában a Newcastle United-ben 160 mérkőzésen 133 gólt szerzett, és ő volt a csapat kapitánya is, mikor bajnokságot nyertek 1926–27-ben.
A Chelsea gólkirálya volt a csapatnál eltöltött négy szezonjának mindegyikében, összesen 81 gólt szerzett, viszont Nyugat-Londonban eltöltött ideje sokszor volt eltiltásokkal tarkítva. Ő és Jackson a híres Wembley Wizards tagjai voltak, vagyis azé a skót válogatotté, akik 1928-ban legyőzték az angol válogatottat 5–1-re a Wembley-ben. Habár a csapat jó néhány találkozón remekelt (6–2-es győzelem a Manchester United ellen, 5–0-s győzelem a Sunderland ellen) a trió nem váltotta be a hozzájuk fűzőtt reményeket, és pár éven belül mindegyikük elhagyta a klubot. Az FA-kupa volt a legelérhetőbb trófea a Chelsea-nek a 30-as évek elején. 1932-ben a Liverpool és a Sheffield Wednesday ellen fontos győzelmeket szereztek, a Newcastle United elleni elődöntőt viszont nem tudták megnyerni, és így nem jutottak a döntőbe. Calderhead 1933-ban elhagyta a klubot, utódja Leslie Knighton lett. Az edzőváltással együtt a csapat szerencséje is változott: habár olyan játékosok szerepeltek a keretben, mint Tommy Law, Sam Weaver, Syd Bishop, Harry Burgess, Dick Spence és Joe Bambrick, akik mind válogatott labdarúgók is voltak, a Chelsea legmagasabb elért pozíciója a bajnokságban csak a 8. hely volt. 1932–33-ban és 1933–34-ben csupán két pontra voltak a kieséstől, 1938–39-ben pedig csak egy pont mentette meg a csapatot.
A csapat a sikertelenség ellenére is az ország egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező csapata maradt. 1935. október 12-én az Arsenal elleni mérkőzésre 82,905-en látogattak ki a Stamford Bridge-re, ami ma is klubrekordnak, valamint a második legnagyobb angol bajnokságbeli nézőszámnak számít. Gallacher és Jackson szereplése hazai pályán is 50,000 fő körüli tömegeket vonzott. 1939-ben Knighton lemondott posztjáról, helyére a skót Billy Birrell került, aki korábban a Queens Park Rangers menedzsere volt. Birrell röviddel a második világháború kitörése előtt vette át a Chelsea irányítását. Három mérkőzés után az 1939–40-es szezonban a profi labdarúgást felfüggesztették Angliában a háború idejére, ami azt jelentette, hogy a háborús eredményeket nem tekintették hivatalosnak. A Chelsea több helyi kiírásban is versenyzett, és mint a többi klubnál, a háború miatt náluk is kiürült a keret, csupán két olyan játékos maradt a csapatban, akik az 1938–39-es szezonban is játszottak. Így a csapat "vendégjátékosok" sorát játszatta, közülük a legjelentősebb Matt Busby, Walter Winterbottom és Eddie Hapgood. A Chelsea az FA Kupát helyettesítő Football League War Cup-ban is indult, itt játszhatott a csapat először a Wembley-ben. A kiírás során egyszer, 1944-ben veszítettek el döntőt (a Charlton Athletic ellen 1–3-ra), majd egy évvel később, 1945-ben megnyerték a kupát (a Millwall ellen 2–0-ra győztek), több, mint 80,000 néző előtt. Utóbbi mérkőzésen John Harris lett az első Chelsea csapatkapitány, aki trófeát emelhetett fel a Wembley-ben, amit Winston Churchill miniszterelnöktől vett át. 1945 októberében, mikor a háborúnak már majdnem vége volt, az angol futballhatóságok a békebeli játék visszatérésének ünneplésére kerestek valamilyen módot. Ennek a jóakaratú gesztusnak a részeként meghívták a Szovjetunió bajnokát, a Gyinamo Moszkvát Angliába, hogy ott hazai csapatokkal, többek közt a Chelsea-vel is játsszanak. A mérkőzésre 1945. november 13-án került sor a Stamford Bridge-en. A Chelsea a megszokottól eltérő vörös mezt viselt. A kezdőrúgás előtt a Dinamo játékosai átadtak egy-egy csokor virágot az ellenfél játékosainak. A Chelsea 2–0-ra vezetett, majd 3–2-re, végül a szovjet csapat kiegyenlített. Az egyenlítőgól lesből született, amit sokak szerint diplomáciai szempontok miatt adott meg George Clark bíró. A mérkőzést több, mint 100,000 néző követte a helyszínen, ezrek jutottak be illegálisan a stadionba. Ez a nézőszám a legmagasabb a Stamford Bridge történetében. A háborút követően a Chelsea újból költekezni kezdett, és három újabb nagy nevű játékost hozott a Stamford Bridge-re, ezúttal Tommy Lawton, Len Goulden és Tommy Walker volt az új szerzemény mintegy 22,000 fontért. A trió gólokról és szórakoztató játékról is gondoskodott - Lawton az 1946–47-es szezonban 34 bajnokin 26 gólt szerzett - a Chelsea mégis 15. lett az idény végén, és Birrell irányítása alatt sosem sikerült a 13. helynél feljebb végezniük, 1948-ban pedig majdnem kiesett a csapat, mivel 18.-ak lettek. Birrell-el ugyan nem ért el a gárda eredményeket, viszont az ő irányításával alakult ki a Chelsea-nél az utánpótlásképző rendszer, és olyan jeles labdarúgók csatlakoztak a klubhoz, mint a csatár Roy Bentley, akit a Newcastle-tól igazoltak 11,500 fontért 1948-ban, valamint Eric Parsons. Az 1950-es év kedvezőnek tűnt a csapat számára az FA Kupában.
Miután a Manchester Unitedet 2–0-ra győzték le a negyeddöntőben, az elődöntőben a White Hart Lane-en döntetlent játszottak a rivális Arsenal-lal, majd a visszavágón az Ágyúsok győztek 1–0-ra. Egy évvel később ismét megmenekültek a kieséstől, csak a jobb gólkülönbségük miatt sikerült bennmaradniuk. 1952-ben a Chelsea újból az Arsenal-lal találkozott a kupában, az elődöntő első mérkőzésén még 1–1-es döntetlent játszottak egymással a csapatok, majd a visszavágón, mint két évvel korábban, az Arsenal győzedelmeskedett, ezúttal 3–0-ra. Birrell röviddel ezután lemondott. 1952-ben Ted Drake, az egykori Arsenal játékos, és angol válogatott középcsatár lett a menedzser, aki megkezdte a klub modernizációját. Megváltoztatta a klubcímert, kivette a nyugdíjas képét a programfüzetekből, ezzel együtt a csapat beceneve is megváltozott Nyugdíjasokról Kékekre. Ő vezette be először a ma is használt oroszlános címert. Ezen kívül nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlásra és az edzésekre. Bevezette a labdajátékra összepontosító edzést, ami akkor Angliában szinte teljesen ismeretlen volt. Szakított a klub korábbi elvével, és a sztárigazolások helyett alsóbb osztályokban játszó fiatalokat hozott a csapathoz, így került a Chelsea-hez többek közt Jim Lewis, Frank Blunstone, John McNichol, Derek Saunders, Leslie Stubbs és Peter Sillett. Továbbá arra ösztönözte a szurkolókat, hogy a mérkőzéseken hangosan buzdítsák a csapatot, mivel akkoriban a Chelsea szurkolótábora az ország legcsendesebbjei közé tartozott. Drake edzői pályafutása a Chelsea-nél kezdetben nem hozott sikereket.
Az 1952–53-as idény őszén hét fordulós vereségszéria sújtotta a csapatot, a szezon végén pedig a 19. helyen végeztek, egy pontra a kiesést jelentő 20. helytől. Drake második szezonjában már a 8. helyet sikerült elérniük a bajnokságban, ami nagyban volt köszönhető Roy Bentley 21 góljának. Majd elérkezett a jubileumi év, a csapat fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte az 1954–55-ös szezonban. A kezdeti vereségek, és a közepes teljesítmény után (novemberben még a 12. helyen álltak) húsvétra feltornázták magukat az első helyre, négy ponttal megelőzve akkori legnagyobb riválisukat, a Wolverhampton Wanderers-t. Az idény végén is megtartották pozíciójukat, és a kezdeti eredménytelenség ellenére történetük óta először bajnoki címet ünnepelhettek - mindezt sztárjátékosok nélkül érték el. A bajnok csapatban a kapus Charlie 'Chic' Thomson, két amatőr játékos, Derek Saunders és Jim Lewis, a középpályás Johnny 'Jock' McNichol, a szélső Eric "Rabbit" Parsons, a balszélső Frank Blunstone, a hátvéd Peter Sillett és a későbbi angol szövetségi kapitány, Ron Greenwood játszott, valamint a klub oszlopos tagjai, a jobbhátvéd Ken Armstrong, a balhátvéd Stan Willemse és a veterán védő John Harris. Az egyedüli "sztár" a csapatban a csapatkapitány, gólkirály és angol válogatott Roy Bentley volt. A bajnoki cím elnyerésével a csapat -első angol klubként- indulhatott volna az akkor induló Bajnokcsapatok Európa-kupájában. Már össze is sorsolták őket a svéd bajnok Djurgårdens-szel, mikor a nevezést a Football League és az F.A. visszautasította, mivel a tagok többsége a hazai kupákat tartotta elsőbbrendűnek. A Chelsea így nem indult a kiírásban, helyette szerveztek a csapatnak egy mérkőzést a skót bajnok, az Aberdeen ellen, amit azonban nem nyertek meg. A következő szezonban nem sikerült újabb bajnoki cím begyűjtése, a csapat a 16. helyen végzett.
Az első fordulóban már kikaptak a Bolton Wanderers-től 2–0-ra, a következő hat mérkőzésből is csak egyet tudtak megnyerni. Az 50-es évek utolsó szezonjaiban sorra a középmezőnyben végzett a csapat. Az egyetlen reménysugár a klub saját nevelése, a 18 éves korában profiszerződést kapott Jimmy Greaves volt, aki 1959-ben 33, majd 1960-ban 41 góllal lett a bajnokság gólkirálya. Greaves mellett több tehetséges fiatal is bemutatkozott a csapatban, de a játékuk nem volt annyira hatásos, mint Greaves-é. Ezt a csapatot Drake's Ducklings-nak, vagyis Drake kiskacsáinak nevezték. Az időszak legfájdalmasabb veresége az FA Kupa harmadik körében, a negyedosztályú Crewe Alexandra ellen elszenvedett vereség volt 1961 januárjában. Greaves 1961 nyarán az AC Milan-hoz igazolt, góljai nélkül a csapat teljesítménye nagy mértékben megromlott. Drake-et szeptemberben, a Blackpool elleni 4–0-s vereség után meneszették, mikor a Chelsea a tabella utolsó helyén állt. Helyét a 33 éves Tommy Docherty vette át. A hatvanas évek elején tehát Tommy Docherty, a klub játékosa vette át a csapat irányítását. Ekkorra már meglátszott az utánpótlás-nevelés eredménye - Docherty több régi játékost is elengedett, helyettük viszont ígéretes, saját nevelésű fiatalokat sorakoztatott fel a felnőttcsapatban: Peter Bonetti, Ron Harris, Barry Bridges, Bobby Tambling, Peter Houseman, és Terry Venables nevét ekkor ismerte meg a közönség. Docherty kinevezésekor már nem tudta megmenteni csapatát a kieséstől, viszont első teljes szezonjában vissza is kormányozta őket az élvonalba, miután a Chelsea ezüstérmes lett a másodosztályban. A Chelsea már egy új, fiatalokból álló csapattal érkezett vissza az elsőosztályba. A saját nevelésű játékosok mellett a csapat olyan futballistákat igazolt minimális áron, mint a csatár George Graham, a balszélső Eddie McCreadie, vagy a hátvéd Marvin Hinton. Belőlük kovácsolódott össze "Diamonds", vagyis a "Gyémántok", ahogy Docherty nevezte csapatát. A Chelsea a feljutás után, 1963–64-ben az előkelő 5. helyet szerezte meg. A következő szezonban már a triplázást (bajnokság, FA Kupa, Ligakupa) sem tartották lehetetlennek, ám a három kupából csak a Ligakupát sikerült elhódítaniuk, miután a Leicester City elleni döntő első mérkőzését 3–2-re nyerték meg (a visszavágó 0–0-ra végződött a Filbert Street-en). A győztes harmadik gólt Eddie McCreadie szerezte, miután 70 méteren át vezette a labdát. Az FA Kupában a Liverpool ejtette ki a csapatot egy 2–0-ra elveszített elődöntő után. A Chelsea-nél a vereség után csak fokozódott a feszültség, mikor a bajnokságban márciusban a Manchester United győzte le őket. Docherty a cssapatkapitányt, Venablest okolta, majd a menedzser a Burnley elleni döntő idegenbeli mérkőzés előtt hazaküldött nyolc kulcsjátékost: Venables-t, Graham-et, Bridges-t, Hollins-t, McCreadie-t, Hinton-t, Bert Murray-t és Joe Fascione-t, mert nem tartották be a takarodót a meccs előtti napon. A csapat hátramaradt része, a tartalékok és a tapasztalatlan fiatalok 6–2-es vereséget szenvedtek, így a bajnoki remények elúsztak. Viszont a 3. helyen végeztek, ezzel együtt indulhattak a Vásárvárosok Kupájában. Az 1965–66-os szezon sem volt túl eredményes. A bajnokságban az ötödik helyet érték csak el, az FA Kupában ismét csak az elődöntőig sikerült eljutniuk, ott a Sheffield Wednesday győzte le a csapatot 2–0-ra.
A Vásárvárosok Kupájában a Chelsea kiejtette az AS Roma csapatát - ez többek közt Venables mesterhármasának volt köszönhető -, majd a TSV 1860 Münchent és az AC Milant is. Végül az FC Barcelona állította meg a csapatot az elődöntőben. Docherty nem volt elégedett ezekkel az eredményekkel, így a csapat kulcsjátékosainak többsége -többek közt Venables, Graham, Bridges, és Murray- más klubokhoz távozott. Ekkor érkezett a Chelsea-hez a skót szélső, Charlie Cooke 72,000 fontért, és az utánpótlásképzőből a felnőtt csapatba kerülő tinédzser, Peter Osgood. Az új szezon októberében, tíz mérkőzés után a csapat veretlenül állt a tabella első helyén, azonban Osgood egy Ligakupa-mérkőzésen eltörte a lábát. Hogy helyettesítse a csapat talán legfontosabb emberét, Docherty klubrekordnak számító 100,000 fontért leigazolta az Aston Villától Tony Hateley-t. Hateley játéka nem illett bele a Chelsea játékstílusába, és a csapat teljesítménye lassan romlani kezdett. A szezon végén a kilencedik helyen végeztek. Az idény fénypontja az FA Kupa döntő volt, az úgynevezett Cockney Cup Final, ahová 52 év után sikerült ismét bekerülniük. A Chelsea 22 éves védője, Ron Harris lett a legfiatalabb csapatkapitány, aki a Wembley-ben irányíthatta csapatát. Az ellenfél a korábbi Chelsea legendákkal, Greaves-szel és Venables-szel felálló Tottenham Hotspur volt. A kupát végül a Spurs nyerte 2–1-re, a Chelsea gólját Tambling szerezte. Docherty-t szeptemberben menesztették a klubtól, miután a csapat csak kettőt nyert meg első tíz mérkőzéséből. Hateley a Liverpool-hoz távozott, Osgood pedig még nem épült fel A Docherty távozása utáni első mérkőzésen a Chelsea 7–0-s vereséget szenvedett a Leeds United ellen. Dave Sexton lett Docherty utódja, aki korábban már dolgozott a klubnál. A csapat magját meghagyta, de a védelmet megerősítette: leszerződtette John Dempsey-t és David Webb-et, majd a csatár Ian Hutchinson-t, és játéklehetőséget adott a gyors középpályásnak, Alan Hudson-nak. A Chelsea a 60-as évek végén az 5. majd a 3. helyet szerezte meg, és ismét bekerült az FA Kupa döntőjébe. Ezúttal a Leeds United, az akkori angol bajnok volt az ellenfél. Az első mérkőzésen április 11-én a Wembley-ben 100 000 néző előtt 2–2 lett az eredmény -a Chelsea-nél Houseman és Hutchinson voltak a gólszerzők, mindkét alkalommal egyenlítőgólt szereztek-, két héttel később, április 29-én a visszavágón az Old Trafford-on már a Chelsea bizonyult jobbnak. Ezen a mérkőzésen 1–0-ról fordítottak, és Osgood majd Webb góljaival megnyerték a kupát. Az FA-kupa elhódításával a Chelsea indulhatott a KEK-ben. Miután legyőzték az Aris Thessaloniki-t és a CSKA Sofiát, a negyeddöntőbe értek, ahol a Club Brugge csapatával találkoztak. Az első forduló után a belgák utazhattak nyugodtabban a visszavágóra, miután 2–0-s vezetéstszereztek.
Londonban Osgood egyenlített 2–2-re, majd a hosszabbítás után 4–0-ra nyerték meg a mérkőzést. Az elődöntőben a szintén angol Manchester City-t győzték le, így következhetett a döntő. Az Athénban rendezett finálé első mérkőzése 1971. május 19-én 1–1-re végződött a spanyol Real Madrid ellen, a megismételt döntőt két nappal később azonban már a Chelsea nyerte 2–1-re Dempsey és Osgood találataival (utóbbi játékos már az első mérkőzésen is eredményes volt). A Chelsea indulója, a Blue is the Colour ekkor született, és a leghíresebb angol futballslágerek egyike lett. A KEK-győzelmen felbuzdulva a Chelsea vezetői nekiláttak a stadion bővítésének: 60,000 férőhelyesre szerették volna átépíteni. Az East Stand építése az 1973-as olajválsággal egyidőben zajlott, majd sztrájkok, és egyéb késleltető tényezők miatt egyéves késéssel, a tervezettnél 1,3 millió fonttal drágábban készült el. A klub adósságokba hajszolta magát, amiknek a nagysága 1976-ra elérte a 3,4 millió fontot. Ennek eredményeként 1974 augusztusa és 1978 júniusa között a Chelsea egy játékost sem tudott pénzért leigazolni. A pályán is látszódtak a válság jelei. A KEK 1971–72-es kiírásából a kevésbé ismert Åtvidabergs FF ütötte ki a csapatot az idegenbeli 0–0-t követő hazai 1–1 után, az FA Kupa nyolcaddöntőjében a másodosztályú Leyton Orient győzte le őket 3–2-re 0–2-ről fordítva. Ezután elvesztették az 1972-es Ligakupa döntőjét is a bajnokságban kiesés ellen küzdő Stoke City ellen 2–1-re. A szezon végén a bajnokságban a 7., majd a következő szezonban a 12. helyen végeztek, 1974-ben pedig 17. lett a csapat, egy pontra a kiesést jelentő 18. helytől. Eközben Sexton és három kulcsjátékos - Osgood, Hudson és Baldwin - között az ellenségeskedés egyre nagyobb lett. A trió 1974-ben hagyta ott a klubot, de a csőd miatt több más sztárjátékost is el kellett adni. Sexton az 1974–75-ös szezon elején távozott, asszisztense, Ron Suart vette át a helyét, de nem tudta megakadályozni a csapat kiesését 1975-ben. Suartot a korábbi hátvéd, Eddie McCreadie váltotta az edzői poszton 1975-ben. Az első másodosztályban eltöltött szezon után a Chelsea megerősödve harcolta ki ismét a feljutást 1976–77-ben. Ebben az időben a csapatot még rutintalan fiatal játékosok alkották, úgy mint Ray Wilkins vagy Steve Finnieston, és még pár veterán a régi sikeres időkből, mint Cooke, Harris és Bonetti. McCreadie nem sokkal ezután egy vita után elhagyta a klubot. Utódja egy újabb korábbi Chelsea-játékos, Ken Shellito lett. Shellito az 1977–78-as szezonban benntartotta az élvonalban a csapatot, annak ellenére, hogy a pénzügyi helyzet továbbra sem engedte sztárjátékosok igazolását. A szezon fénypontja a BEK-győztes Liverpool feletti 4–2-es győzelem volt az FA Kupában. Shellito 1978 végén lemondott, miután a csapat karácsonyig csak három mérkőzést nyert meg, és a tabella alján helyezkedtek el. A Chelsea irányítását ezután a Tottenham Hotspurrel bajnokságot és kupát nyert csapatkapitány, Danny Blanchflower vette át, de a kiesést már nem tudta megakadályozni; a Chelsea a szezon végén csupán öt bajnoki győzelemmel és 27 vereséggel zárt a tabella alján. Wilkins a klub egyik utolsó sztárjátékosa a Manchester Unitedhez igazolt, 1979 szeptemberében pedig a menedzser Geoff Hurst, az 1966-os világbajnokság döntőjének hőse lett, asszisztense Bobby Gould. Érkezésükkel a Chelsea hirtelen remekelni kezdett, és hosszú ideig a Kékek vezettek a másodosztályban, a szezon végén mégis csak a 4. helyen végeztek, így nem sikerült a feljutás. A következő szezonban a csapat a gólszerzéssel küzdött: utolsó kilenc bajnoki mérkőzésükön nem szereztek gólt, húsz mérkőzésből is csak hármat nyertek meg, az idény végén pedig a 12. helyen végeztek. Ezek után elkerülhetetlen volt Hurst elbocsátása. Brian Mears, a csapat elnöke nem sokkal ezután felmondott (ezzel megszűnt a Mears család 76 éves kapcsolata a klubbal), de még távozása előtt kinevezte edzőnek John Neal-t. Egy évvel később, 1982-ben a Chelsea már tengernyi adósságok mellett működött, és sokszor már a játékosait is képtelen volt fizetni.
Ezen a mélyponton vásárolta meg a klubot mindössze 1 fontért az üzletember és az Oldham Athletic egykori elnöke, Ken Bates, az új menedzser, Neal pedig kisköltségű, de hatékony gárdát állított össze. Az 1981–82-es szezonban a Chelsea ismét 12.-ként végzett, azonban az FA Kupában az aktuális BEK győztes Liverpoolt ejtették ki az ötödik körben, miután 2–0-ra megnyerték a mérkőzést. A negyeddöntőben azonban a rivális Tottenham Hotspur-től szenvedtek vereséget, a Spurs 3–2-re nyerte a mérkőzést, annak ellenére, hogy a Chelsea vezetett Mike Fillery révén. Az 1982–83-as szezon a Chelsea történetének legrosszabb idényének bizonyult. A remek kezdés után a csapat teljesítménye nagymértékben romlott, kilenc mérkőzésen át nem tudtak győzni, és a közel kerültek a kieséshez. A harmadosztály pedig - a pénzügyi nehézségek miatt - egyet jelentett volna a klub megszűnésével. A szezon utolsó előtti mérkőzésén a szintén kiesés ellen küzdő Bolton Wanderers ellen Clive Walker szerzett döntő fontosságú gólt az utolsó percben, 23 méterről. Az utolsó mérkőzésen pedig elég volt egy döntetlen a Middlesbrough ellen a bennmaradáshoz. 1983 nyara fordulópont volt a Chelsea történetében. Neal jó játékosok egész sorával gazdagította a keretet, akik megfordították a klub sorsát. Ekkor érkezett a csapathoz - összesen kevesebb, mint 500,000 fontért - a csatár Kerry Dixon a Reading-től, és David Speedie a Darlington-tól, a szélső Pat Nevin a Clyde-tól, a középpályás Nigel Spackman a Bournemouth-tól és a kapus Eddie Niedzwiecki a Wrexham-től, valamint John Hollins is visszatért, mint játékos-edző. Dixon, Speedie és Nevin rendkívül gólerős hármast alakított ki, három év alatt 200 gólt szereztek együtt. Az "új" Chelsea az 1983–84-es szezont egy 5–0-s, Derby County elleni győzelemmel kezdte, majd 5–3-ra győzték le a Fulham-et, és 4–0-ra Kevin Keegan-nel felálló Newcastle United-et. Dixon 36 gólt szerzett a szezonban, amivel gólkirályi címet szerzett. Az utolsó mérkőzésen idegenben a Grimsby Town ellen a csapat bajnoki címet ünnepelhetett, és öt másodosztályban eltöltött szezon után ismét feljutott az élvonalba.
Az 1984–85-ös idényben egészen a 6. helyig jutottak az elsőosztályban, az FA-kupában pedig az elődöntőig meneteltek, ott azonban a Sunderland ellen mindkét mérkőzést elveszítették. A hazai 3–2-es vereséget a szurkolók és a rendőrök közti összecsapások követték a pályán, majd folytatódtak az utcán is. Neal a szezon végén egészségügyi problémák miatt visszavonult, helyét Hollins vette át. Hollins első szezonjában a Chelsea nagy esélyes volt a bajnoki címre egészen februárig, majd Dixon és Niedzwiecki sérülése miatt hamar lecsúsztak az első helyről. Nélkülük a csapat teljesítménye jelentősen romlott, húsvét táján volt a leglényegesebb a változás. Tíz gólt kaptak két mérkőzésen (a West Ham United-tól négyet, a Queens Park Rangers-től hatot), ami végleg szertefoszlatta bajnoki reményeiket és csak a 6. helyet szerezték meg. Az UEFA-kupa indulás azonban a Heysel-tragédia miatt nem valósult meg, mivel minden angol klubot eltiltottak a nemzetközi kupaszerepléstől, helyette az FA megrendezte a Full Members Cup-ot. Az első kiírást a Chelsea nyerte, miután 5–4-re győzte le a Manchester City-t a Wembley-ben, amiből David Speedie mesterhármassal vette ki a részét. A következő szezonban a 14. helyen végeztek, és a csapat egysége is romlani kezdett, aminek oka főleg Hollins konfliktusa volt néhány játékossal, különösen Speedie-vel és Spackmannel, akik 1987-ben el is hagyták a klubot. Hollinst nem sokkal ezután, 1988 márciusában elbocsátották, a klub vezetői Bobby Campbellt nevezték ki helyette, de már nem tudta megakadályozni a csapat kiesését; a Middlesbrough elleni elveszített rájátszás után ismét másodosztályúvá vált a csapat. A mérkőzés után a feldühödött Chelsea szurkolók elözönlötték a pályát, mire a szövetség hat mérkőzésre megtiltotta a nézők beengedését a stadionba. A csapat gyorsan visszatalált az élvonalba, habár az első hat mérkőzést nem nyerték meg, a szezon végén 17 ponttal a Manchester City előtt, 99 ponttal lettek a másodosztály bajnokai. Ezt a rekordot csak a 2006-ban a Reading tudta felülmúlni. A Chelsea ezután a bravúros feljutás után folyamatosan az élvonalban szerepel.
A Chelsea az élvonalban is megtartotta jó formáját, első szezonjukban, 1989–90-ben Bobby Campbell menedzser jobbára sztárjátékosok nélkül az 5. helyre vezette csapatát. Habár az angol klubokra vonatkozó tilalmat feloldották, a csapat nem indulhatott az UEFA-kupában, mivel az egyetlen angol csapatnak biztosított hely az ezüstérmes Aston Villáé lett. Ugyanebben a szezonban második Full Members Cup győzelmüket ünnepelhették, a Wembley-ben tartott döntőben a Middlesbrought győzték le 1–0-ra. Campbell egy évvel később lemondott, a helyét Ian Porterfield vette át, akivel az 1991–92-es szezonban 11. lett a csapat, így elérték, hogy indulhassanak az újonnan alapított Premier League-ben. A Chelsea azóta is a bajnokság tagja, rajtuk kívül csak hat csapat mondhatja el magáról ugyanezt: az Arsenal, az Aston Villa, az Everton, a Liverpool, a Manchester United és a Tottenham Hotspur. Közben csatlakoztak a klub később meghatározó tagjai, Dennis Wise és Andy Townsend; ők voltak a Chelsea első egymillió font értékű játékosai. Porterfield fél év után elhagyta a csapatot, ideiglenesen az 1970-ben a Chelsea-vel FA-kupa-győztes David Webb lett az edző. Őt a szezon végén a 35 éves, korábbi angol válogatott játékos, Glenn Hoddle váltotta, aki játékos-edzőként a Swindon Townnal épp feljutott az élvonalba. 1992-ben Ken Bates nagy harcok árán visszaszerezte a stadion tulajdonjogát. 1994-ben a csapat ismét kupadöntőt játszott, de a Manchester Unitedtól vereséget szenvedett. 1996-ban Ruud Gullit lett a menedzser. Irányítása alatt számos kiváló játékos érkezett, így például Gianfranco Zola is, akit később a klub történetének legjobb játékosává választottak. 1997-ben újabb FA-kupa kiírásban győzedelmeskedett a Chelsea. Ebben a szezonban a csapatban 5 kapus is szerepet kapott [2], miután az elsődszámú és a másodszámú kapus folyamatos sérüléssel bajlódott, és sor került a fiatalok bevetésére is az első csapatban. 1998-ban Gullit ismét megnyerte a KEK-et és a Ligakupát, utóbbi kettőt már úgy, hogy a menedzser Gianluca Vialli volt. 2000-ben sikerült egy újabb FA-kupa döntőt nyerni, nemzetközi porondon pedig egészen a Bajnokok Ligája negyeddöntőjéig jutni. Viallit Claudio Ranieri váltotta, azonban az új menedzser nem volt képes semmilyen trófeát sem hazavinni, ezért a 2003-ban a klubot 140 millió fontért megvásárló Roman Abramovics a portugál José Mourinhot szerződtette erre a posztra, aki a 2003-04-es idényben az FC Portoval megnyerte a Bajnokok Ligáját. A 2004–05-ös szezon volt a Chelsea történetének legsikeresebb idénye. 2005-ben ünnepelte a csapat fennállásának 100-adik évfordulóját. “Ennek alkalmából” megnyerték a Ligakupát és -50 év után újra- bajnokok lettek, ezzel együtt számos rekordot is felállítottak (legtöbb meccs kapott gól nélkül, legtöbb győzelem, legtöbb pont). A Bajnokok Ligájában egymás után a második szezonban is bejutott az elődöntőbe.
A Chelsea alapembere a csapatkapitány-helyettes Frank Lampard az Aranylabda szavazáson a második lett. A bajnokság első fordulójában máris legyőzték a Manchester United-et Eiður Guðjohnsen góljával, azonban első kilenc mérkőzésükön csupán nyolc gólt szereztek, és öt ponttal voltak lemaradva az első helyen álló Arsenal-tól. A vezetést 2004 novemberében vették át, mikor legyőzték az Everton-t, az Arsenal pedig 1–1-s döntetlent játszott a kapuban Király Gáborral felálló Crystal Palace-szal.[3] Ezután már nem mozdultak el az első helyről, a szezonban csak egyetlen mérkőzést veszítettek el (a 9. fordulóban a Manchester City ellen), és rekordszámú, 29 mérkőzést nyertek meg. A szezont rekordnak számító 95 ponttal zárták. A rekordok felállításában nagy szerepe volt a kapus Petr Čech-nek, aki az egész szezonban csupán 15 gólt kapott, 25 mérkőzésen pedig egyet sem. Ezzel maga is rekordot állított fel, összesen 1025 percig védte kapott gól nélkül a Chelsea hálóját. A csapat a bajnoki címüket a 36. fordulóban biztosították véglegesen, mikor 2–0-ra győzték le idegenben a Bolton Wanderers-t Frank Lampard góljaival. A bajnoki trófea csak az egyik volt a kettő közül; februárban megnyerték a Ligakupát is. A Cardiff-i Millennium stadionban rendezett döntőben a Liverpool-t győzték le 3–2-re. A Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében Európa egyik legerősebb klubjával, az FC Barcelonával sorsolták össze a csapatot. Az első mérkőzésen a Nou Camp-ben a Chelsea 1–0-ra is vezetett, viszont az 56. percben Drogba megkapta második sárga lapját, és kiállították. Végül egyenlített, majd megfordította az állást a Barcelona, a végeredmény 2–1 lett.[4] José Mourinho a mérkőzés után azt állította, hogy az ellenfél trénere, Frank Rijkaard a félidőben megpróbálta befolyásolni Anders Frisk bírót. Miután a Chelsea-szurkolóktól halálos fenyegetéseket kapott, Frisk visszavonult,[5][6] Mourinho pedig büntetést kapott. A második mérkőzés Londonban 4–2-es Chelsea győzelemmel végződött, a továbbjutást eldöntő gólt John Terry fejelte be.[7] A negyeddöntőben a német bajnok Bayern München volt az ellenfelük; az első mérkőzést hazai pályán 4–2-re nyerte a Chelsea,[8] majd a visszavágón 3–2-re kapott ki, viszont a továbbjutást ez sem akadályozta.[9] Az elődöntőben a szintén angol Liverpool-lal találkoztak.
A Stamford Bridge-en 0–0-s döntetlent [10] követően Liverpoolban egy vitatható góllal a vörösök győztek.[ A klub stadionja a Stamford Bridge, ahol a Chelsea a megalapítás óta játssza hazai mérkőzéseit. Hivatalosan 1877. április 28-án nyitották meg, az ezt követő 28 év során pedig a London Athletics Club atlétikai versenyeinek szolgált otthonul. 1904-ben Gus és J T Mears megvásárolták, hogy futballpályává alakítsák át a Bridge-et, melyet aztán Archibald Leitch tervezett meg. A stadiont felajánlották a Fulham FC-nek, a visszautasítás azonban arra ösztönözte a tulajdonosokat, hogy saját klubot alapítsanak. Így született meg a Chelsea. A Stamford Bridge belülről A harmincas években megépült a déli oldalon a lelátó, ami később a Shed End nevet kapta. A klub története során ez vált a leghangosabb szurkolók törzshelyévé, főként a hatvanas és a hetvenes évektől kezdve. Ebben az időben döntöttek úgy a tulajdonosok, hogy az egész stadiont modernizálják. Az állóhelyeket meg akarták szüntetni és összesen 50 000 férőhelyes lelátókat szerettek volna kialakítani.[22] A munkálatokat az East Stand-en kezdték, a költségek azonban akkorák voltak, hogy az építkezéseket le kellett állítani, a Chelsea ugyanis csődközeli helyzetbe került. Egészen a kilencvenes évek közepéig kellett várni a folytatásra. Ken Batesnek köszönhetően ekkorra már normalizálódott a klub pénzügyi helyzete. A felújítások ismét megkezdődtek, az északi, a nyugati és a déli oldalon a lelátókat átalakították, az állóhelyeket ülőhelyekre cserélve; a Stamford Bridge 2001-re teljesen elkészült. Ma 42 055 férőhelyes és Európa egyik legkorszerűbb stadionja. A klub megalakulása óta ötféle címert használt, bár mindegyik keresztülment kisebb változtatásokon. 1905-ben a legelső címeren egy Chelsea nyugdíjas (Chelsea pensioner) volt látható, amiről a csapat az egyik becenevét is kapta: Pensioners, vagyis Nyugdíjasok. Habár sosem jelent meg a mezeken (viszont a programfüzeteken igen), a címert fél évszázadig használták, egészen 1952-ig. Mikor Ted Drake 1952-ben menedzser lett, átformálta a klub imidzsét; eltávolíttatta a régi címert a programfüzetekből, mivel egy teljesen újat szeretett volna bevezetni. A klub címere 1953–1986-ig Amíg az új címer kész nem lett, a csapat egy átmeneti címert használt: a pajzs alakú kék címerben a C.FC betűk voltak láthatóak. Ez csupán egy évig volt használatban. Drake új címerében egy hátranéző, álló kék oroszlán volt, és egy pálcát tartott, körülötte vörös rózsák és focilabdák voltak. Az oroszlán gróf Cadogan címeréből való, aki akkor a klub elnöke volt, a pálca a Westminster-apátságra utal, a rózsák pedig Anglia nemzeti szimbólumai.[23] Ez volt az első címer, ami már a mezeken is megjelent. A címer 1986–2005-ig A klub újra csak 1986-ban váltott címert, mikor új tulajdonosa lett a Chelsea-nek.
Az új címerben megmaradt az oroszlán, viszont ez már sokkal egyszerűbb, természethűbb minta volt, mint az előző, és kék helyett sárga volt, de előfordult piros változatban is. A centenáriumi címer (2005–2006) Körülötte a korábbi változathoz hasonlóan a C.FC betűk voltak olvashatóak. A címer használatos volt kék címerpajzsban és anélkül is. A 2005–06-os szezonban ünnepelte a klub fennállásának századik éfordulóját, ennek tiszteletére ismét új címert vezettek be, amiben visszatértek a Ted Drake által terveztetett címer elemei, a kék pálcatartó oroszlán és a körülötte levő rózsák, labdák, amik a szezon végén aranyszínűről ismét vörösre változtak A csapat mindig kék mezt viselt, habár kezdetben a jelenleginél világosabb árnyalatúbbat, és a maival ellentétben fehér nadrágot és sötétkék zoknit. A világoskék színt a klub akkori elnökének, Earl Cadogan-nak a lovaglóruhájáról vették át. A világoskék mez nem volt hosszú életű, 1912 körül felváltotta a királykék változat. Mikor Tommy Docherty az 1960-as évek elején menedzser lett, ismét megváltoztatta a mezt: a nadrágot kékre, a sportszárt fehérre cserélte. Szerinte ezek a színek egyedülkállóvá tették a csapatot, mivel egy nagy klub sem használta ezt a színösszeállítást. Ezt a felszerelést először az 1964–65-ös szezonban viselték. Idegenbeli mez 2007–08-ban A Chelsea hagyományos idegenbeli színei a sárga és a fehér kék szegéllyel, de mint a legtöbb csapatnál, náluk is voltak kivételek. Az első idegenbeli mez fekete-fehér csíkos volt, de egy mérkőzésen, az 1966-os FA-kupa elődöntőn az olasz Internazionale csapatához hasonlóan kék-fekete csíkos mezt viseltek. A hatvanas években, állítólag a magyar futball előtt tisztelegve, piros felsőben, fehér nadrágban, és zöld sportszárban is játszottak.[forrás?] Voltak azonban mentazöld (az 1980-as években), piros-fehér kockás (az 1990-es évek elején), valamint szürke-narancssárga (az 1990-es évek közepén) idegenbeli mezek is.[25] A 2007–08-as szezonban neonzöld, fekete csíkokkal ellátott idegenbeli mezt használtak.[26] Az Adidas három csíkja fekete, ami végigfut a mez ujján. A nadrág fekete, ugyanúgy, mint a sportszár, viszont néhány mérkőzésen ezek is neonzöld színűek. A csapat címerének háttere ezen a mezen neonzöld, az oroszlán és a kerete pedig fekete a hagyományos kék, fehér, piros és arany színek helyett.
A 2006–07-es szezonban harmadik mezt is készíttettek, ami teljesen fehér, kék és fekete szegéllyel. A Chelsea mezeit 2006-tól az Adidas készíti, a korábbi mezgyártójuk az Umbro volt. Az első mezszponzoruk a Gulf Air volt az 1983–84-es szezonban, majd a Grange Farms, a Bai Lin majd az olasz Simod volt a szponzor, mielőtt a számítógépgyártó Commodore International-lel írtak alá hosszútávú szerződést 1989-ben. A Commodore után 1995–1997-ig a Coors, 1997–2001-ig az Autoglass, és 2001–2005-ig az Emirates Airline szponzorálta a Chelsea-t. A jelenlegi mezszponzor a Samsung Mobile.
