Úgy hozta a szükség, hogy mennem kellett Londonba munkaügyben. Először is háromságba estem, hogy kocsi vagy vonat, mert személy szerint preferálom a kocsit, kényelmesebb, és sokszor olcsóbb mint a vonat. De cserébe parkolni kell vele, ami most, hogy London legeslegbelvárosába voltam hivatalos, nem volt csont nélküli. Behajtási díj és a várható parkolási díj, no meg a benzin oda-vissza egyszerre összemérhetővé tette a kocsit a vonattal. Végül a vonat mellett voksoltam, mert egyrészt régen vonatoztam már, másrészt sosem voltam még a Waterloo állomáson, harmadrészt egyszerűbbnek tűnt. Próbáltam kikalkulálni mikor kell indulnom, úgy jött ki, hogy ahhoz, hogy 10:30-ra odaérjek, el kell mennem a 8 órási vonattal.
A nejem vitt ki a szomszéd város állomására, mert a mi falunkból nincs direkt járat. Jellemző volt, hogy hiába próbálkoztam az állomáson az automatánál jegyet venni, a gépek inkább lefagytak, úgyhogy mentem inkább a bácsihoz az ablak mögött. 56 fontot kellett fizetnem a travelcardos jegyért. A nannynk megy majd Londonba hétvégére, ő 12 fontból megúszta, mondjuk se travelcardja nem volt, meg volt railcardja, merthogy ő olyan kis fiatal még. Még elértem a korábbi vonatot is, ami 7:47 kor indult, alig voltak a vonaton. Elhelyezkedtem kényelmesen, és vártam az élményt. Igazából semmi meglepő, csak a szokásos kellemes száguldás hang és különösebb felhajtás nélkül. A vonat ha fast, akkor kb 80 perc alatt futja le azt a távot, amit én kb 2 óra alatt kocsival, pedig nem szoktam 80 alatt menni. A slow persze más tészta amiben én ültem, mert jó érzékkel a lassóba ültem, nem vártam a gyorsra.
Aztán elértünk egy állomást és a vonatvezető bemondta, hogy aki esetleg Londonba menne, az jól teszi ha átszáll a szomszéd peronra bejövő vonatra, merthogy az a fast. Át is mentem, abban többen ültek, cserébe csak két helyen állt meg Londonig. Olvasgattam, meg nézegettem magam körül az embereket. Volt egy teljesen übergeek gyerek, az iPaddel nyomult, a fején egy akkora fejhallgatóval, hogy kitakarta a mögötte ülő csaj fejét. Volt egy netbookos csóka, aki szaporán gépelt, de rossz volt nézni, ahogy kitekerte a kezeit, hogy beférjen a netbook elé, ezt kellene mutogatni anti-netbook kampányként. A többség a Metro újságjába mélyedt, egy fickó mellettem kinyomtatott slideshow-t lapozgatott reszkető kezekkel, elképzeltem, ahogy azon izgul, mit és hogyan fog mondani a főnökeinek Londonban a következő negyedévi vagy az elmúlt féléves tervekről vagy megvalósulásról. Elnézve ezeket az embereket hirtelen nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy nekem nem kell naponta bejárni egy irodába. Volt, de már elmúlt. Amúgy érdekes ez is, mert a környékünkön van elég sok, mondhatni meglepően sok cég, pl NASAnak rakétákat tervező cég, repcsigyártók, meg mindenféle nagy IT cégek, akik simán felveszik a professionalsokat, érdekes, hogy mégis vannak kommuterek biztos financial vonalon dolgozik a többségük.
Aztán megérkeztem a Waterloora, és hát kiderült, hogy de, már jártam itt, nem volt meglepetés. De jó volt mégis, mert néha jó Londonba menni, meg nézni a sok nyüzsgést. Mondjuk a magam részéről ez kb fél óra elteltével elmúlik, és csak a tömeget kerülgetem, de az az első fél óra jó. Innen metróval mentem tovább, de csak a borzalmas meleget érdemes megemlíteni, le kellett venni a zakómat, szerintem olyan vörös volt a fejem a végére, mintha szaunáztam volna. A találkozó benn volt a Cityben, nagy sokemeletes irodák egymás seggében. Míg várakoztam, a folyosón nézelődtem kifelé, mind magas üvegház, padlótól a plafonig beláthatsz, a sok fickó ott üldögél naphosszat az íróasztaloknél, mind egy számítógép mögött, és ügyködik valamin komoly képpel. Borzalmas méhkaptárok csupa herével. Maga a találkozó nem hozott nagy kihívásokat, mi épp azt tudtuk és úgy adni, ahogy azt a másik fél akarta, úgyhogy ők saját maguk adták el maguknak a produktot, meg se kellett erőltetni magam, csak bólogatni, meg megerősítően mosolyogni a főnökökre.
Betörtünk a brazil piacra is és ennek most mindenki örül. Visszafelé fogtam egy taxit, elegem volt a londoni metróból, úgyhogy 20 perc és egy Temze feletti átkelés után érkeztem vissza az állomásra, és valahogy jó volt nézni az induló vonatok között, hogy Portshmouth Harbour. Itthon, amikor leszálltam, először nem is tudatosítottam, hogy mennyire kihaltnak tűnik a város Londonhoz képest. Itt a bevásárlóutcában vannak foghíjak, gondolom a válság miatt bár nem tudhatom biztosan, akkor még nem éltünk itt. Autó sem járt, és a madarakat is hallottam a szomszédos parkban. Míg vártam a nejemre, hogy felszedjen, bementem a mekibe mert a kaját kihagytam többszörösen is, és nézegettem a bennülőket. Egyetlen szinesbőrű sem volt, sok fiatal iskoláskorú, néhány melós, egy öltönyös fickó rajtam kívül. Vannak kontrasztok helyek között, de egyelőre nem bánom ezt a csendet körülöttünk. Csendben jobban kap a hal :)
